Az elmúlt hat hétben nem telt el nap, hogy ne kívántam volna azt, bárcsak a vidéki kertes házat vettük volna meg a budapesti agglomerációban található panel helyett. Mennyivel könnyebb lenne lemozgatni a gyerekeket, mennyivel könnyebb lenne dolgozni, ha volna egy plusz szoba, mennyivel kevesebb súrlódás lenne közöttünk, ha egy teraszajtó kinyitásával már futhatna is a kutya, a gyerekek és mi is vehetnénk végre egy nagy levegőt.
Félreértés ne essék, nagyon szeretem a kis lakásunkat. Ez az első saját otthonunk, tavaly költöztünk be, mi magunk alakítgatjuk, újítgatjuk, ahogy az anyagiak éppen engedik. De hazugság lenne, ha azt mondanám, nem álmodozom kertről, vagy úgy három emeletnyivel kevesebb lépcsőről. Mindig is kis helyeken éltünk a férjemmel, stúdió albérlet, miniház, másfél szoba, szóval nem újdonság az 55 négyzetméter. A karantén és a folyamatos összezártság annál inkább.
- Kapcsolódó: A nyomás fokozódik: a jó anya karantanya!
Az első összezördülésünk már a kezdetek-kezdetén megtörtént, amikor is uram meglátta a három zsáknyi tartós élelmiszert, amit egy hirtelen felindulásból elkövetett, amolyan atomháborúra készülős bevásárlás során sikerült beszereznem. A veszélyhelyzet kihirdetését követően nekünk konkrétan villámlomtalanítást kellett tartanunk, hogy ezeket a pánikszerűen felvásárolt élelmiszereket, pelenkát és wc-papírt legyen hol tárolni. A lakásban ugyanis egyáltalán nincsenek felesleges tereink, tároló helyeink pedig még annyira se.
Miután felfogtam, hogy nem a zombi apokalipszis jön és leálltam a pánikolással, szépen lassan képessé váltam felülemelkedni azon a folyton a fejembe motoszkáló kérdésen, hogy mit kell még vennem ahhoz, hogy mindenünk biztosítva legyen. Lassan beálltunk az új rutinra a családdal, s ekkor kezdtük el érezni a szükségét életterünk – testre szabása helyett – karanténra szabásának.
Mi elég komolyan vesszük a #maradjotthon-t, és tényleg otthon maradunk. A napi kétszeri kutyasétáltatást, a heti egy bevásárlást és 1-2 erdei kirándulást vagy ház mögötti rohangálást leszámítva folyamatosan a négy fal között vagyunk. A nagyszülők a férjem oldaláról “lemenekültek” vidékre és teljesen elzárkóztak a világtól (ők az igencsak veszélyeztetett 70 feletti sávba tartoznak), míg az én szüleim, akik 60 év körüliek, most otthonról dolgoznak. Néha kirándulásból jövet-menet megállunk autóval a házuk előtt és 10 méter távolságból köszönünk, integetünk nekik és váltunk pár biztató szót. Féltjük őket. Akármilyen nehéz is nem átölelni őket, nem kiülni velük a teraszra beszélgetni egy kávé mellett, most az egészségük és a biztonságuk a legfontosabb.
- Kapcsolódó: Ilyen tíz gyerekkel karanténban
Mivel a karantént szigorúan tartjuk, ezért a lakást próbáljuk meg egyre inkább izgalmassá, a gyerekek számára is minél érdekesebbé tenni. Hogy a lehető legtöbbet tudjunk a levegőn lenni úgy, hogy közben mégis otthon vagyunk, először a három négyzetméteres erkélyünket műfüvesítettük. Már ettől is sokkal barátságosabb és hívogatóbb lett. A srácok imádnak kint reggelizni a kisasztaluknál, buborékot fújni, óriási autókkal gurigázni (a kicsiket nem vihetik ki, mert azok átgurulnának az erkély korlátja alatti résen és még véletlen valaki fejére esnének).
Külön program volt az is, hogy különféle növényeket ültettünk – melyek magjait, amúgy szintén pánikból vásároltam fel, rettegve attól, hogy nem lesznek zöldségek és gyümölcsök és azt vizionálva, hogy akkor majd mi megtermeljük magunknak. Itt csendben megjegyzem, hogy még mindig negyedik emelet, panel, mini erkély. Volt baj a fejemben, nem vitás. Szóval most már hajt a borsó, bújnak elő a kis saláta bébik, van két tő eprünk, egy balkonládányi fűszernövény, koktélparadicsom palánták, sőt még egy áfonyabokrot is sikerült szereznem. Egy egész kis biogazdaság. Már most látom, milyen boldogságot fognak okozni ezek a szép növények a nyár végén teraszunkat milliós számban ellepő poloskáknak. De most már mindegy, elfoglaltságnak így is tökéletes. Nagyjából három nyugodt percet nyerek naponta azzal, ha engedem a gyerekeknek, hogy ők locsoljanak meg mindent, gyakran a műfüvet is.
A terasz után a gyerekszoba következett, mert elegünk lett abból, hogy a fullos, jobbnál jobb játékokkal teli szobájukat a kicsik konkrétan nulla percig használják. Egész álló nap a mi nappali/hálószobánkban ropják azt a bizonyos “unatkozom-táncot”, ami általában negyven féle játék átcipeléséből, majd otthagyásából, illetve hisztik és egy-egy verekedés periodikus ismétlődéséből áll.
- Kapcsolódó: A karanténfáradtság veszélyes lehet
Egyértelmű, hogy a srácoknak szörnyen hiányoznak a pajtásaik, a régi rutinjuk, de mindenekfelett a mozgás. A rohangálás, a játszóterezés, a hintázás, az ugrálás, a labdarugdosás stb. Így lépésről-lépésre elkezdtük ennek megfelelően átrendezni a szobájukat. Bátran kijelentem, hogy a műanyag csúszdára elköltött 8000 forint volt életem eddigi legjobb befektetése, mert ezzel kelnek és fekszenek az elmúlt egy hónapban. Varázspallónk már korábbról is volt, nagyon sokoldalúan tudjuk használni, szerencsére ez is sok elfoglaltságot és fejlesztést biztosít számukra. Sikerült használtan vennem egy mini, beltéri, kapaszkodós trambulint is, amit – miután két napig a kocsiban tartottam karanténban, majd átsuvickoltam fertőtlenítő spray-vel, a fiúk azonnal birtokba is vettek. Csúszni, dülöngélni és pattogni most már tudnak, és ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy túléljük a karanténban töltött mindennapokat.
Maradék festékből színesre festettük a szobájuk egyik falát és a plafonra textilből készült zászlófüzért készítettem, hogy egy kicsit izgalmasabb legyen a szoba, amit most úgy nevezünk: cirkusz. Mert amúgy az is. Néha kismajmok, néha pedig elefántok (kérdezzétek csak meg az alattunk lakókat), gyakran artisták, néha pedig bohócok népesítik be, de nem ritka, hogy marakodó nagymacskák is felbukkannak a színpadán.
Sajnos, – ahogy mondják is – minden csoda három napig tart. Hiába ugrálnak szinte minden nap a trambulinon, és csúszdáznak mintha kötelező lenne, az újjávarázsolt szoba sem tudja pótolni az ovis és bölcsis társakat, a tornaórákat, az úszást, a hatalmas játszóterezéseket.
Így mára már egy kicsit lazítottunk a szabályzatunkon. Az eldugott helyekre tett kirándulásokon túl, igyekszünk még többször kimerészkedni a szabadba, persze szigorúan betartva a kijárási korlátozás feltételeit. Szerencsénkre a házunk mögött egy viszonylag nagy szabad terület fekszik, ide szoktunk lemenni – amikor fentről látom, hogy senki más nincs lent – és futkosunk egy kicsit a srácokkal, a kutyával, labdázunk, kiabálunk, követ gyűjtünk, cserebogárt kergetünk, meg amit csak el tudtok képzelni.
A közeli iskolának van egy szuper műfüves focipályája és egy beton kosárpályája is, amik pedig remek és biztonságos terepet adnak egy éppen biciklizni tanuló és egy vad műanyag motoros gurulásának. Egyik alkalommal innen tartottunk hazafelé, amikor az út túloldalán a házunkban élő másik kisgyermekes család feje átszólt, hogy ha jót akarunk, legközelebb ne menjünk a pályára, mert a környező lakásokból lefotóznak, a képeket Facebook-csoportokba teszik, sőt volt olyan nagycsalád (ahol többen éltek egy háztartásban), akikre kihívták a rendőröket, mert a függöny mögül úgy vélték, hogy a csoportosulásukkal megszegték a kijárási korlátozást.
A lakótelepi életnek mindig vannak érdekes pillanatai, de az ember megszokja ezeket, s egy idő után a panel-lét egyfajta bájának tudja be. A koronavírus miatt kialakult szituációnak viszont a tipikus lakótelepi árulkodást, kéretlen fontoskodást is sikerült új szintre emelnie. Az önjelölt rendfenntartók, a kulcsos autókarcolgatók, a rendőrségi feljelentgetősök, – illetve mindenki más, aki a karanténnak hála még inkább elunja az életét – új lendületet kaptak, s mostanra úgy tűnik, hogy napirendjük kiemelt pontja lett ezen csodálatos cselekmények kivitelezése.
Így lehetséges az, hogy a parkolóhely hiányában – mivel igazi művészet helyet találni – a nem felfestett parkolóhelyre beálló szomszédunk autóját egy idős néni bosszúból körbekarcolta (elfeledkezve a térfigyelő kamera mindent látó szemeiről). Vagy az is így történhet meg, hogy a patika előtt sorban állók egymásnak esnek azon, hogy ki melyik idősávba tartozik, arról nem is beszélve, hogy akárhányszor boltba indulok, valaki kiordít az ablakon, hogy maradj otthon te… – hát szépen szólva – rosszéletű nőszemély.
Napról napra érezni, hogy a karanténban töltött idő egyre jobban az emberek agyára megy. Érezzük ezt otthon is: a gyerekek látványosan küzdenek, a férjemmel mi is sokszor indokolatlanul ingerültek vagyunk a másikkal, vannak napok, amikor az egész család egyszerűen negatívan rezeg, ami tök normális, hiszen még soha nem voltunk ennyire sok ideig és ilyen szorosan benne egymás személyes terében.
De kristálytisztán érezhető a levegőben az is, hogy a közhangulatban, az autósok kapkodásában, a boltban bevásárláskor a tekintetekben, a maszkokban, a maszkok hiányában, a gumikesztyűk eldobálásában, az ingerült esti – kissé már pityókás – erkélyi kifakadásokban, és persze abban is, amikor az embernek azt ordítják ki, miközben a gyerekekkel piknikezel a ház mögötti dombocskán, hogy “Vigyed befele a gyerekeid, mert rátok hívom a rendőrt!”
És ki tudja, hol van még a vége…
Kapcsolódó cikkek
