A gyerekek nem valaki ellen cselekszenek, hanem belső feszültségből – Fotó: Getty Images
Nincs olyan szülő, aki ne élt volna át csemetéje részéről földhöz verős hisztit, odavetett „nem is szeretsz!” vádat vagy éppen „csak” túlzó hízelgést. Bármelyiket is tapasztaljuk, zavarba jövünk és igyekszünk a manipuláción felülkerekedni. De végig ott zakatol a fejünkben: miért csinálja ezt velem?!
Manipulál a gyerek?
Megnyugtatunk mindenkit, a gyerekek részéről ez nem rosszindulat, hanem fejlődési eszköz: így próbálnak kontrollt szerezni, érzelmeket kifejezni vagy szükségleteket kielégíteni, amikor még nincsenek meg a kiforrott megküzdési készségeik. Ez a fajta viselkedés már tizenöt hónapos kor körül megjelenhet, és gyakran a függetlenedés, az önállósodás egyik jele. De az is előfordulhat, hogy a gyerek így próbálja kezelni a szorongását vagy a bizonytalanságát. A „trükkök” között lehet sírás, füllentés, érzelmi ráhatás vagy akár az is, hogy a szülőket egymás ellen próbálja kijátszani.
A kívülről látható viselkedések – például az ellenkezés, a dühkitörés – gyakran belső feszültség jelei.
A gyerek ilyenkor nem irányítja tudatosan a reakcióit, és nem „valaki ellen” cselekszik. A hatalmas hisztik általában annak jelei, hogy belül már teljesen elveszítette a kontrollt. Fontos megérteni, hogy az utasítások követése ugyanúgy fejlődési folyamat, mint a járás vagy a beszéd.
Egy totyogó még sokkal több segítséget igényel, mint egy óvodás, egy óvodás pedig többet, mint egy felsős. Ugyanakkor még azonos korú gyerekek között is hatalmas különbségek lehetnek: vannak, akik könnyebben alkalmazkodnak, másoknak ez komolyabb kihívást jelent.
Tehát kimondhatjuk, azok a kicsik, akik nehezebben követik az elvárásokat, nem szándékosan „rosszak”. Egyszerűen küzdenek. Ennek számos oka lehet: idegrendszeri eltérések, pszichés nehézségek, alvásproblémák, trauma, testi betegség vagy akár csak fáradtság. Van, akinél ez átmeneti állapot (például betegség idején), másoknál tartósabb mintázat.
„Mire lehet most szüksége?”
Ha a gyereket hibáztatjuk és manipulátornak bélyegezzük, könnyen félremehet az egész folyamat. Tekintsünk csemeténkre úgy, mint aki még nem képes megfelelni a helyzetnek, így a szidás helyett máris más megoldásokat keresünk: több időt adunk neki, módosítjuk a feladatot vagy átmenetileg csökkentjük az elvárásunkat. Amikor ugyanis egyre nagyobb nyomást helyezünk rá, csak fokozzuk az érzelmi túlfűtöttséget, és még nehezebbé tesszük számára az önszabályozást.
A manipulatív szó sokszor igazságtalan. Persze ennek is eljön az ideje, de nagyobb korban, amikor már szembesíthetjük azzal, hogy átlátunk a szitán. A kicsik esetében viszont hagyjuk el ezt a címkét, és inkább azt próbáljuk kideríteni: „Mire lehet most szüksége?” Így máris közelebb kerülünk a valódi megoldáshoz.
Mit jelezhet a viselkedés életkoronként?
Csecsemők (0–12 hónap)
Ha a baba sír, amikor letesszük, vagy kilépünk a szobájából, az nem manipuláció. A csecsemő teljesen a gondozójára utalt, és a sírás az egyetlen kommunikációs eszköze. Biztonságra, kapcsolódásra, megnyugtatásra van szüksége.
A „Nem igaz, hogy ezt csinálod!” helyett segíthet egy ilyen hozzáállás: „Hallom, hogy sírsz, felveszlek, amint tudlak.”
Totyogók (1–3 év)
Az étel dobálását, a nyilvános hisztit, vagy a „nem tudom egyedül”-t könnyű manipulációnak érezni. Valójában viszont a kisgyerek az ok-okozatot tanulja, és így próbálgatja az önállóságát. Autonómiára, ugyanakkor kiszámíthatóságra és érzelmi támogatásra van szüksége.
A kemény rendreutasítás helyett segíthet, ha kimondjuk az érzéseit, és határt szabunk: „Kíváncsi voltál, mi történik, ha dobálod az ételt? Most elveszem, de később visszakapod.” A nyugodt, határozott keretek és a választási lehetőségek biztonságot adnak.
Óvodások (3–5 év)
Az óvodában a manipuláció akkor merülhet fel, amikor a gyerekek megpróbálnak státuszt, barátságokat vagy kortársaik feletti kontrollt szerezni. Az alkudozás, a szülők kijátszása, mindnyájunknak ismerős. Ebben a korban a gyerek a társas szabályokat és a problémamegoldást tanulja. Még nem tud kifinomultan tárgyalni, ezért beveti, amit addig megtanult. Ilyenkor segíthet, ha együtt gondolkodunk: „Nagyon szeretted volna irányítani a játékot, de ma Panni a vezető, és ez nehéz neked. Nem engedem, hogy ellökd, de segítek szólni neki, hogy szeretnél szerepet kapni te is.”
Kisiskolások (6-12)
A kutatások azt mutatják, hogy a 6–12 éves gyermekeknek nehézségeik lehetnek az impulzusaik szabályozásához szükséges kognitív folyamatokkal, a manipulatív cselekvések kezeléséért felelős agyterületeken lassabb fejlődési változások figyelhetők meg. Náluk már nincs hiszti, itt a sértődés, a vádaskodás, az érzelmi fék a domináns.
Velük annyiban egyszerűbb a dolgunk, hogy már képesek a belátásra és akár együtt is nevetnek velünk, ha rámutatunk, hogy nem jött be a manipuláció. Ha azt vágja oda: „nem szeretsz engem”, tudnunk kell, hogy ennek nincs érzelmi alapja, csak egy verbális dühkitörés, amire egyszerűen válaszoljuk azt: „Én akkor is szeretlek, amikor haragszol rám”.
Kamaszkorban már „csak” türelem kérdése az egész. de itt is lényeges két tényező: az érzések elismerése és az egyértelmű határok.
Nézőpontváltás a hétköznapokban
Nagyon kell ügyelnünk arra is, hogy mi ne váljunk manipulatív szülővé! Nagyon könnyű ugyanis azzal operálni, hogy „Ha szeretsz abbahagyod!” és a többi. Tehát az önreflexióra ezen az oldalon is szükség van. És akkor megtapasztalhatjuk, hogy ez nem is olyan egyszerű…
Mutatunk néhány konkrét megoldást gyakran előforduló esetekre.
Amikor a gyerek elvesz valamit:
– A „Nem a tiéd!” helyett mondjuk: „Attól féltél, hogy nem jut neked? Mindig gondoskodom arról, hogy megkapd, amire valóban szükséged van.”
Amikor kisbabásan viselkedik:
– A „Nem vagy már csecsemő!” helyett mondjuk: „Jó érzés volt, amikor ringattalak, ugye? Gyere, ülj az ölembe egy kicsit.”
Amikor jön a műsírás:
– Az „Ezek nem is igazi könnyek!” helyett mondjuk: „Látom, hogy ez nagyon fontos volt neked, elmondod, miért?”
Felmerülhet a kérdés: nem kell megtanítani őket udvariasnak lenni? De igen, csakhogy a gyerekek akkor tanulnak a legtöbbet és a legkönnyebben, ha biztonságban érzik magukat. Ha megmutatjuk nekik hogyan kérjenek, ha megtanítjuk őket a megfelelő szavakra és példát mutatunk, sokkal hatékonyabban fejlődnek, mint szigorúsággal és megszégyenítéssel.
Ez a hozzáállás korántsem engedékenységet jelent. A határok kijelölése továbbra is a szülő feladata, de ezt empátiával tegyük. A gyerekek nem úgy ébrednek reggel, hogy „Ma hogyan bosszantsam fel a szüleimet?”. Pusztán arról van szó, hogy az agyuk még fejlődésben van, az érzelmi szabályozás képessége pedig alakulóban. Ha a szükségleteiket képesek vagyunk felismerni és támogatni, egyre kevésbé lesz szükségük azokra a viselkedésekre, amelyeket mi manipulációnak látunk.
Kapcsolódó cikkek
