Néhány évtizeddel ezelőtt a felnőttek alapvetően nem tűrték, ha a kisgyerekek hisztizni kezdenek, a viselkedés mögött neveletlenséget, kényeskedést és manipulálást feltételeztek. Persze másként tekintettek úgy általában is a kisgyerekekre, a szükségleteikre vagy arra, hogy nekik is vannak érzelmeik, szorongásaik. Az is biztos, hogy a szülők sokszor tehetetlenek ha egy kisgyerekek hisztizik, és ez a tehetetlenség a legrosszabb megoldásokat és gondolatokat is kiválthatja. Egyetlen szülő sem szereti azt érezni, hogy inkompetens.
A manipulálás szándékos cselekedet, azaz, aki azt gondolja, hogy egy kétéves dührohama mögött az áll, amikor haza kéne indulni a játszótérről, hogy jól megfontoltan így akarja irányítani, befolyásolni a szülő döntését, az nagyot téved. A gyerek nem szándékosan hisztizik, nem jó előre eltervezetten és manipulatív szándékkal, hanem azért, mert képtelen feldolgozni azt a frusztrációt, csalódást és ebből a szorongást, ami akkor keletkezik, amikor a legnagyobb játék közben odaszólnak neki, hogy – Indulunk haza. Képtelenek irányítani ezeket a reakciókat és senki ellen sem szólnak. Arról szól, hogy most tanulja az érzelmeit, azok szabályozását, verbalizálását. Kicsit nézzünk magukba és tegyük fel a kérdést, hogy felnőttként mindig sikerül szabályozni az érzelmeinket?
Azon túl, hogy semmi köze a valósághoz annak, hogy a hisztiző kétéves manipulál, ráadásul téves megoldások felé viszi a szülőt. Egyik oldalról a manipulatív kifejezés pejoratív, és a gyereket hibáztatja, noha egyáltalán nem tudja sem kezelni, sem uralni a helyzetet. Épp ezért sír, visít, esik kétségbe. Másfelől, ha azt gondoljuk direkt ellenünk viselkedik így a gyerek, akkor nem leszünk empatikusak, netán megszidjuk, pedig épp az ellenkezőre lenne szüksége. Röviden tehát: teljesen normális fejlődési szükségszerűség a hiszti, a dackorszak, és a megértésen túl egyet tehetünk, tanítsuk meg a gyereket az érzelmei kifejezésére, szabályozására. Nem könnyű időszak ez, sem gyereknek, sem szülőnek.
forrás: psychologytoday.com
Kapcsolódó cikkek
