“Máris? De hát még olyan kicsi!” – rendszerint ezt a reakciót kapom, ha elmondom, hogy kisfiam most ősszel elkezdi a bölcsődét.
Valóban kicsi, másfél éves lesz, amikor elkezdjük a beszoktatást. Bár az ismerősök általában még kisebbnek gondolják, mondván, “csak most született”. Persze, az ő fejükben így él. Az az egy év csak úgy elröppent. Egyébként tényleg, azzal a különbséggel, hogy az ismerősök aludtak is közben, én meg nem.
Itt Magyarországon hozzászoktunk ahhoz, hogy a pici gyerek otthon van a mamájával. (Vagy azzal, aki még szintén otthon van – mostanában akár többen is a sok home office meg home schooling miatt.) És ebben az értelemben picinek számít nemcsak a csecsemő, de az egy-, két- hároméves gyermek is.
A bölcsőde valamiféle picit lesajnált muszáj-dolog lett, pedig nagyon kevés országban van lehetőség ilyen hosszú gyesre (az egyszerűség kedvéért mondom így, persze ma már nem így hívják), sőt, elég sok fejlett államban alig egy-két hónapig létezik fizetett szabadság szülés után. Úgyhogy egyfelől azt mondhatjuk, szerencsés helyzetben vagyunk, és ha már így van, használjuk ki! De nézhetjük úgy is: ez egyfajta luxus, ami egyáltalán nem magától értetődő, nem kell tehát úgy tenni, mintha az lenne.
És akkor rögtön nézzük meg az anyagiakat is. Szokás azt mondani, hogy Magyarországon három évig lehet otthon maradni a gyerekkel. Ami egyfelől igaz, másfelől… valójában két év az, amikor olyan havi összegért foglalkozhatunk csak a kicsivel, amiből meg lehet élni – hozzáteszem: minimális szinten. Hiszen nem a fizetését kapja ilyenkor az anya (vagy az apa), csupán annak egy részét, amióta bevezették a plafont e téren. Úgyhogy mindegy, hogy valaki három-négy-ötszázezret keresett aktív dolgozóként, és az életformáját is ehhez igazította – például albérletet kell fizetnie – a gyermekgondozási ellátás akkor is csak kétszázezer forint körül lesz számára. Ami akkor még elmegy, ha a másik szülő jól keres, de nehezebb a helyzet, ha nem, sőt, esetleg nincs is másik fél és/vagy több gyereket kell eltartani. Ha ezt nézzük, akkor az a bizonyos harmadik év már mintha nem is létezne, hiszen akkor már csak néhány tízezer forint a juttatás.
Úgyhogy az egyik ok, amiért mi így döntöttünk, az a pénz. Mi is azok közé tartozunk, akik nem kaptak/örököltek saját lakást a családjukban, ezért kisgyerekekkel is albérletet kell fizetnünk – manapság ez az összeg simán kiteszi az egyik ember fizetését (nemcsak a gyesest), pláne, ha a rezsit is hozzávesszük.
De ha nem így lenne, akkor is tény: az ember élete anyagi parkolópályára kerül azokra az évekre, amit kizárólagosan a kicsire szán. Ez persze nem feltétlen baj, de ha az embernek tervei vannak (például egy saját lakás, amihez mihamarabb szeretne hitelt felvenni), akkor nem szívesen van el évekig minimálpénzen, ami csak a havi megélhetésre elég.
- Kapcsolódó: Így készítsd fel a gyereket a bölcsire
A másik indokom egyszerű: így, másfél év után már hiányzik a munka. Vagy bármiféle hasznos tevékenység. Persze, lehet csinálni sok mindent gyerek mellett is (na jó, azért ANNYIRA sok mindent nem), de hát én ahhoz értek, amit korábban hivatásszerűen végeztem, és azt szeretem csinálni. Igen, azon szerencsések közé tartozom, akiknek a munkája nem csupán pénzkereset, de önmegvalósítás, kihívás is, egy olyan közeg, ahonnan az ember elismerést, magabiztosságot, mentális egészséget nyer. Csupa olyasmit, ami anyaként is jól jön – áttételesen a gyermekünknek is.
Mindig is csodáltam az olyan anyákat, akik kézműveskednek, kertészkednek, angolul tanulnak, sőt, komplett vállalkozásokat indítanak be baba mellett. Tudom, az alvásidő. Nos, az nálunk néha csak félóra… néha meg elmarad. Az pedig, hogy a gyermek eljátszik egyedül a szőnyegen, az a sci-fi kategóriája. Hogy el van a járókában? Hasonlóképpen. Rajzfilmezés (ilyen célból legalábbis) nem opció. Úgyhogy nálunk dönteni kell: az ember vagy babázik vagy dolgozik. A kettő együtt felelősen nem megy. És ez talán így is van jól, hiszen a kicsinek sem jó a félig-odafigyelés.
- Kapcsolódó: Menjen bölcsibe vagy maradjak vele otthon?
És akkor jöjjön az, amivel kezdenem illett volna (ugyebár): a gyerek érdeke. Hiszek abban, hogy van olyan ideális eset, amikor neki is jó az, ami az anyukájának. De legalább nem rossz. A lányom szintén másfél éves volt, amikor bölcsődébe ment. Csak heti három napra, de azt a hármat kimondottan élvezte. Mindig is nagyon szociális alkat volt, imádott barátkozni gyerekekkel, felnőttekkel egyaránt. Néhány nap után nem okozott neki gondot az elszakadás, és az ott alvás sem. Úgyhogy nem éreztem szívtelenségnek “idegenekre” bízni őt. Bár szeretem inkább azt mondani: “szakemberekre”.
És ez a következő érvem: a pici gyerekek foglalkoztatása, szórakoztatása, fejlesztése is egy szakma. A legtöbb szülő persze ösztönösen jól csinálja, de nem mindenki született erre. Én azt mondom, ha egy szülő nyűgnek érzi, hogy reggeltől estig a gyerekével foglalkozzon, játsszon, az inkább bízza néhány órában olyanokra, akik ezt tanulták a főiskolán, és ezt szeretik csinálni. Attól még ő lehet jó anya vagy apa délután háromtól nyolcig azután, hogy végzett a munkájában, amit igazán (vagy legalább ennyire) a magáénak érez. És persze ott van még az egész hétvége együtt lenni…
Persze mindezzel együtt ha azt látnám, hogy a kisfiamnak nem jó elmenni otthonról, nem jó közösségben lenni vagy hosszan szenved az elválástól, akkor nem erőltetném a dolgot. Akkor várnék még egy fél évet, évet az intézményekkel. Mert az első természetesen ő. Jó esetben viszont úgy gondolom, nem lehetetlen ketten is állni a dobogó felső fokán.