Micsoda is a csoda?
12-16. hét
Én békésen töltöm a szabadságom a két nagyobbik lányommal, míg a harmadik gyerekünk szépen növekszik a nejem pocakjában, aki ekkor meglepő bejelentéssel áll elő: nem annál az orvosnál fog szülni, akinél legutóbb! Szóval a harmadik gyereknek harmadik orvos dukál? – kérdem, hisz már az első szülés után is végigjátszottunk egy orvoscserét, de a válasz: nem. Most nem is választ orvost, helyette bába (pardon, szülésznő) lesz mellette, és majd ott szül, ahol ezt így megengedik.
Nekem jó, de emlékszem, az első kicsi születése előtt nem voltunk ilyen lazák. Az orvosválasztást hosszas kutatómunka előzte meg sok interjúval, amit a feleségem végzett a barátnői körében, akik nemrégiben szültek. Végül egy “nagyhírű” orvos mellett döntött, aki ráadásul egy tőlünk jó messzire eső kórházban dolgozott, de azt hittük, megéri.
Én is komolyan készültem a szülésre, eljártam a kórház által szervezett, négy alkalomból álló felkészítő tanfolyamra is. Persze az egészből már csak annyira emlékszem, hogy a Tűzoltó utcába kell mennem a szülés után elintézni a papírmunkát (gyes, gyás, csp, stb.). Azóta már ez az egy hasznos információ is elavult, a Tűzoltó utcai iroda üresen tátong…
Izgultam a szülés napján is. Nagy utat tettünk meg a kórházig, sok időt töltöttünk a szülőszobában, és a hosszas vajúdás vége császármetszés lett. De még így is csoda volt. Emlékszem, amikor áttolták a feleségemet a szülőszobából a műtőbe, én ott tébláboltam tovább a szülőágy mellett, és alig két perc múlva már hoztak is egy pici, bömbölő gyönyörűséget, akit eddig sosem láttam, mégis tudtam, hogy mindig is rá vártam. Ő is ugyanúgy bukkant elő a titokzatos zárt ajtó mögül, mint a feldíszített karácsonyfa a rég áhított ajándékokkal gyerekkoromban. A csoda nem maradt el, habár nem is voltam jelen a születés pillanatainál.
Pedig sokan azt mondják, az igazi csoda végigkísérni a szülést az elejétől a végéig. Hát én nem így éltem meg a második leányom születését, holott az rendes apás szülés volt. Persze nem a gyorsabb fajtából az sem. Hajnalban kezdődtek otthon a fájások, reggel ballagtunk át az egysaroknyira levő kórházba. Mert ennél a gyereknél a feleségem orvost és kórházat is váltott, de nem a kórház közelsége volt a szempont. Hanem az, hogy átélhesse a sima szülés élményét is. No, ezt késő délutánig élvezhette, addigra bújt ki a gyermek. Én meg hajnaltól azt néztem, hogy a feleségem szenved, és nem tudok rajta segíteni. Mert persze éppen csak annyira szenvedett, amennyire kell, amennyivel egy átlagos szülés jár. Talán az elfojtott szadista hajlamúaknak csodálatos ezt végigkísérni, de engem lehangolt. És ez volt a szülés nagyobbik része. Ehhez képest a kitolási fázis szinte most is csak néhány perc volt, és igen, annak a vége azért tényleg tartogatja a csodát. De ugyanúgy tartogatott nekem néhány feszengős, tanácstalan pillanatot is. Például mit lehet ilyenkor fotózni? És tényleg velem vágatják el a köldökzsinórt? Végül nem fotóztam, és én vágtam el a köldökzsinórt, de a nyisszantás is távol állt a csodától. Szerintem olyan szertartás ez, aminek semmi értelme, és semmilyen csecsemőközeli élményt nem ad az apának. Mert az ember csak egy hideg acélollót tart a kezében, és arra biztatják, hogy vágja el az anya és a gyerek közti köteléket fizikailag, és talán jelképesen is. És azt várják, hogy ezt büszkén tegyem meg?! Pont én szakítsam el őket egymástól? Ettől nem leszek közelebb egyikükhöz sem, és ugyanúgy nem érzem jobban magam, mintha a doktor, aki összevarrta a nagyobbik lányom fejét, mikor az betört egy óvodai balesetben, a beavatkozás végén odaadta volna nekem az ollót, hogy “Jöjjön, apuka, vágja el a zsinórt!”
Mindezek fényében örülök, hogy a feleségem most egy pót-kispapát választott helyettem. Ha jól értem ugyanis a bába szerepét, egy sor kényelmetlen helyzettől megkímélhet engem is, és átsegítheti ezeken a feleségemet is. Bár nekem is fura, hogy modern világszemléletem ellenére jónak tartom ezt a tradicionális felállást, de úgy tűnik, nekünk is jó az, ami több évszázadig jó volt a felmenőinknek. Azaz hogy egy nő segíti a szülő anyát, és nem egy orvos.
Egyébként úgy figyeltem meg a családomban és barátainknál, hogy az orvosválasztás az egyik legkényesebb pontja a terhességnek. A legtöbb kismama személyes ajánlások alapján választ, ha teheti, sőt az sem baj, ha már az ő születésénél is ugyanez az orvos volt a szülőszobában. Úgy láttam, kissé bátortalanok, és nem mernek ismeretlenekhez fordulni, főleg nem az első szülésnél. Persze ezt megértem, hiszen lehet, hogy egy folyosói beszélgetésen szimpatikus egy vadidegen orvos, de azt nem tudhatja a kismama, hogy milyen lesz a szülésnél. És ezt ugye nem lehet tesztelni, a szülészorvos nem vihető el egy próbakörre. Ám a legtöbben még akkor sem mondanak le régi orvosukról, ha az nem vált be az előző alkalmakkor. Mert ez bizalmi viszony, épp ezért én soha nem szóltam bele a a feleségem orvosválasztásába. (Bár amikor a második terhességénél áradozott, hogy milyen jóképű fiatal dokit talált, nehéz volt csendben maradnom!) Nem szeretnék hát beleszólni senkinek a választásába, csak halkan próbálom sugallni azoknak a kismamáknak, akik ennek a gondjával küzdenek, hogy ha a terhesség alatt nem jönnek ki jól egy orvossal, inkább váltsanak, mert a szülés alatt sem számíthatnak másra az illetőtől. Csak azért pedig, mert a “drága professzor úr” már kismillió sikeres szülést levezetett, még nem kell tőle hasra esni! Kismillió gyerek született meg professzorok, orvosok jelenléte nélkül is. De ha már ott lesz egy választott orvos, akkor az olyan legyen, akinek a jelenléte megnyugtat, segít, nem pedig feszélyez vagy zavar. És ha az apuka jelenléte feszélyező és zavaró, talán őt is ki lehet küldeni a szobából. Nem kell aggódniuk, minden kispapát meg tudok nyugtatni: a csoda nem az, ami a szülőszobában történik, hanem az, amikor végre először a kezedben tartod a gyereked!
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
