A negyedik héttel, úgy néz ki, eljött a kispapák nyugalmának ideje, sőt kezdődhet a raktározás is. Hogy ez a raktározás éppen a zsírszöveteken lesz először tetten érhető, az talán csak az én személyes pechem, de attól tartok, hogy apatársaim is átélik egyszer ezt a fázist. Ez az az időszak ugyanis, amikor kispapaként még nem sok tennivalónk akad. A terhesség tényét már megerősítették, ezen már nincs mit izgulni, az ultrahangos és egyéb vizsgálatokon ugyanakkor még nem sok élmény vár ránk. Egy lencsényi méretű magzat még nem túl látványos a monitoron. Persze az is kihívás, hogy az ember az első ultrahangos képen felismeri-e saját gyermekét, de én ezen a vizsgán már a két nagyobbik leányom várásakor is elég gyengén szerepeltem, úgyhogy most gondoltam, kivárom, amíg integet a picur.
Szóval egyelőre maradnak a két naggyal már bevált apai teendők, fűszerezve némi extra műszakkal, amelyet a párom által kijátszott terhességi émelygés- / hányinger- / rosszullétkártyáknak köszönhetek. De bármily furcsa, nem a nagyok körüli extra műszak zavart ebben a hónapban a legjobban, hanem ennek a terhességi émelygésnek és hányingernek a mellékhatása: az, hogy a párom, akiben új élet kezdődik és gyarapodik, folyamatosan veszít a súlyából, én pedig ezzel párhuzamosan szedem fel a kilókat!
Vázolom a helyzetet: a kismama kívánós, megveszi az ételt, kiszedi a nagy adagot a tányérjára, aztán három kanál után rájön, hogy ilyen undorító ételt még életében nem ízlelt (tegnap ugyanez még a kedvence volt!), és ha még egy kanállal ennie kell belőle, elhányja magát! Sőt, látni sem bírja, apa, tüntesd el! Apa jön, eltünteti, aztán persze megeszi a sajátját. Majd fél óra múlva kismama újra éhes, de legalábbis ég a gyomra, ennie kell valamit! Megint jön a csemege, megint három falat, megint apa takarítja el a maradékot. Mert ki azért nem dobunk semmit (esetleg a taccsot, de ha ügyesek vagyunk, azt is megúszhatjuk)! És ha mindehhez súlyosbító körülményként még társul egy horvátországi nyaralás is, all inclusive ellátással, ember legyen a talpán, aki nem billen meg néhány kilóval.
A nyaralást én is nagyon vártam, és azt gondoltam, végre otthagyom az ülőmunkát, egész héten úszás, mozgás, jó levegő a tengernél… Garantáltnak látszott, hogy fittebb leszek a nyaralás végén. De kiderült, hogy a várandósság az egyik leghatékonyabb és egyben az egyik legdurvább fogyókúra is. (Nekem + 2 kiló, a nejemnek mínusz egy.) És a legszebb az egészben, hogy ha a kismama elpanaszolja az orvosának, hogy émelyeg, ég a gyomra, hányingere van, sőt rendszeresen hány, a válasz az, hogy ez normális. Hja! Ha én csinálnám ugyanezt, egyenes út a pszichiátriára, mint bulimiával súlyosbított anorexiába hajló testképzavaros beutalt. Úgyhogy én nem csináltam, ehelyett remekül szórakoztunk a tengernél a lányokkal, és az utolsó előtti napon még arra is sikerült rávennünk a kismamát, hogy búvárszemüveget öltsön magára, és a fejét merítse a tengervízbe. “Aha, tök jó, de most már elég!” – mondta fél perc múlva, pedig én a kezét fogva, a lányok pedig a parton állva noszogatták, hogy ne adja fel, ilyen csodás tengeri élményben egy darabig úgysem lesz része. De nem sikerült rávennünk az újabb merülésre. Még kevesen voltunk, na de hamarosan érkezik az erősítés, és ha a kicsi úgy óhajtja, lefogadom, hogy anya eddig nem látott mélységekbe fog merülni. Nekem viszont addig fontos küldetésem van: le kell adnom újabb néhány kilót, és helyette inkább nyugalmat és türelmet raktározni az ínségesebb időkre.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
