Dr. Emily Edlynn klinikai pszichológus segít eligazodni a kérdésben.
“A fiam most majdnem 6 éves. Egy nap iskola után az iskola játszóterén játszott néhány nagyobb gyerekkel. A fiam felment a csúszdán, de a csúszda közepén 2 fiú ült. Ez a két fiú nem mozdult, nem ment se fel, se le, csak ültek ott. A fiam megpróbálta megkerülni őket, de lelökték a csúszdáról, ő pedig leesett. Felkaptam a fiamat, és rákiabáltam a gyerekekre, hogy “Miért csináltátok ezt?” Vigasztaltam a fiamat. Szerencsénk volt, nem sérült meg komolyan. A többi anyát sehol sem találtam. Mit kellett volna tennem? Ha legközelebb találkozom velük, mit mondjak?” – teszi fel a kérdést a pszichológusnak egy szülő. Hozzáteszi, hogy komoly sérülés is lehetett volna a dologból, ezért nem akar hallgatni, valamit tenni szeretne. A fiúk ugyanabba az iskolába járnak, ahová a kérdező fia is, így az anyában felmerült a kérdés, hogy kéne-e szólnia az iskolában a történtekről.
“Általában azt tanácsolom a szülőknek, hogy hagyják, hogy a gyerekek egymás között oldják meg a konfliktusokat, ne avatkozzanak bele állandóan, ha nehéz helyzet alakul ki közöttük. Kivételt képez az, amikor valakinek a biztonsága kerül veszélybe, legyen az fizikai, vagy érzelmi.
A gyermekkórházban, ahol pszichológusként dolgoztam, láttam, hogy milyen kimeneteleket okozhat egy-egy baleset. Pusztán centiméterek választhatnak el egy ijesztő, vagy tragédiát okozó helyzettől. Ha hagynám, hogy a félelmeim irányítsanak, akkor soha nem engedném, hogy a gyerekeim egyetlen játszótérre is betegyék a lábukat. Egyetértek azzal, hogy bár a fia jól van, de centiken múlott, hogy komolyabb sérüléseket szerezzen, így ezzel foglalkozni kell, beszélni kell róla.
Bármikor, amikor egy gyermek akár csak akaratán kívül is veszélybe sodor egy másik gyermeket, azt nem hagyhatjuk szó nélkül. Az a gyanúm, hogy ebben a helyzetben azok a gyerekek, akik meglökték a fiát, nem gondoltak bele abba, hogy milyen sérüléseket okozhatnak, milyen következményei lehetnek a cselekedetüknek.
Hogyan beszéljünk a másik szülővel? Ez valóban nem könnyű helyzet, sok múlik azon, hogy mennyire ismerjük a másik szülőt. Feltételezve, hogy a legtöbb szülő tudni szeretné, ha a gyermeke egy kockázatos viselkedéssel majdnem megsebesített egy másik gyereket, a következővel kezdeném: “Azért mondom ezt el, mert én is tudni szeretném, ha az én fiamról lenne szó“. Nyilvánvaló, hogy nincs ráhatásunk arra, hogyan reagál a másik szülő. A legtöbben megköszönik és valóban hálásak, hogy tudják mi történt. Ha nem így lenne, akkor jobb, ha tudjuk, hogy nem rólunk szól a negatív vagy elutasító reakció.
Az iskolát is érdemes ebben a helyzetben tájékoztatni arról, hogy mi történt, hiszen az iskola területén történt az eset, az intézménynek pedig minden esetben biztosítania kell minden gyerek biztonságát. Azt javaslom, hogy inkább a tájékoztatás és ne a panaszkodás vagy felelősségre vonás legyen a cél.”
(Cikk forrása: parents.com)
Kapcsolódó cikkek
