Mínusz 10 kiló
Kezdek egyre magabiztosabban mozogni tudatosan választott életemben. Elhatározásom cseppet sem veszített korábbi erejéből, azonban a meggyőződésem – mely szerint nekem is sikerülni fog – már korántsem a régi. A fogyás megállt, szinte teljesen, és bár az útravalóul kapott angyali szakácskönyvet figyelmesen olvasom, mégsem érzem olyan könnyűnek a dolgot, mint korábban.
December 1.
Ma érkeztem haza egy tudományos konferenciáról, Londonból. Rövid rábeszélésemre a férjem is elkísért, mivel korábban egyikünk sem járt Britanniában, és az év végi fapados akcióknak köszönhetően ezt egész jó áron meg tudtuk valósítani. A három napból kettőt az előadásokon töltöttünk, de a harmadikat városnézésre szántuk. Még itthon részletesen megterveztem a “London Compact” programot, ami ugyan tízórás rohanásnak felelt meg, de reményeink szerint legalább részesei lehettünk e csodálatos városnak. Bár múzeumlátogatások nagy bánatomra nem fértek a programba, személyesen találkoztam a királynővel, aki mosolyogva integetett a bámészkodó tömegnek elegáns Bentley-jéből.
De hogy miért is írom le mindezt? Annak, aki nincs rendszeres sétáláshoz, túrázáshoz szokva, nem kis teljesítmény tíz órát gyalogolni erőltetett menetben, mindezt persze rosszul megválasztott cipőben. Délután három órakor már azon gondolkodtam a Victoria pályaudvar várótermében egy padon szusszanva, hogy menedékjogot kérek, és munkát vállalok a déli terminál valamelyik információs pultjánál (ezek estek ugyanis a legközelebb a padhoz, amelyen ültem), végül mégis a folytatás mellett döntöttem. Büszke is voltam magamra, legszívesebben a homlokomra írtam volna, hogy “hét órája gyalogolok, fáradt is vagyok, de jól érzem magam”!
December 2.
A reggeli felkelést követően nem a panzió török menedzsere, hanem mosolygó anyósom kérdezte, hogy mit kérek reggelire. Az elmúlt napokban erre a kérdésre azonnal rávágtam, hogy “good breakfast” (jó reggelit), amivel az angolok némi nemzeti öntudattal a szalonnás tojást illetik.
Szóval bűnöztem. Igaz ugyan, hogy a nap többi részében nem nagyon jutott idő igazi étkezésre.
Első itthoni reggelemen tehát – végiggondolva az elmúlt napok eseményeit – az önmegtartóztatás mellett döntöttem, és elengedhetetlen tejeskávém mellé egy narancs elfogyasztását engedélyeztem magamnak…
Korábban erre a napra beszéltünk meg egy “munkaebédet” a Kismama szerkesztőivel, akiket én összefoglaló néven “Éváknak” nevezek: Bálits Éva, Hajnal Éva, Rátkai Éva. A találkozásra hangulatos, kicsi, belvárosi vegetáriánus éttermet javasoltam, ahol korábban egyetlen alkalommal jártam. Akkor persze biztos voltam abban, hogy semmi sem ízlene, de mint ahogyan már oly sokszor az elmúlt hónapok során, úgy ma is kellemesen csalódtam. A lepény kellemes és laktató volt, a frissen facsart gyümölcslével majdhogynem mennyei volt az ebéd.
Jól kitárgyaltuk az eddigi eseményeket, a hangulatomat és a tapasztalataimat, és végül új energiákkal, elszántan távoztam.
December 13.
Hiányzik az angyalkaja. Három hónapon át, amíg ettem, nem gondoltam, hogy valaha ezt fogom állítani, de most töredelmesen bevallom, hogy így van. Hiányzik a változatossága, a biztonsága, és nem utolsósorban a kényelme. Könnyű úgy fogyózni, hogy minden áldott nap a kezedbe kapod a napi adagodat, azt és csak azt eheted, nem kell gondolkoznod, hogy mit és főként mikor főzz, mennyit ehetsz, mit és mivel.
Persze tudom, hogy a kedves Olvasó – mármint az, aki már volt hasonló helyzetben – ugyanígy magára van utalva, ha belefog egy diétába, és hogy igazán most kell bizonyítanom, hogy képes vagyok elérni korábban kitűzött, nagyra törő célomat.
December 18.
Közeledik a karácsony. Örök dilemma: mit főzzek az ünnepekre. Nagy a család, és több turnusban történik a látogatás, sőt idén először nem is jön hozzánk mindenki. Sajnálatos tény, hogy mind a szüleim (édesapám is, amire nagyon büszke vagyok), mind a férjem édesanyja remekül főz, az ízletes fogásoknak szinte lehetetlen ellenállni. A 24-ével kezdődő, és igazából csak az újév másnapján befejeződő lucullusi lakoma minden évben kilókban mérhető…
Ma volt a karácsonyi ünnepség a munkahelyemen, ahová a gyeden, gyesen, betegállományban, nyugdíjban lévő kollégák is mindig hivatalosak. Rengeteg finomság borította az asztalokat, és csábítóan illatoztak a sütemények is. Nehéz volt visszautasítani a kedves kínálgatást…
December 21.
Ma végre nagyjából körvonalazódott bennem a “hagyományos” ünnepi menü – reform töltött káposzta mellett döntöttem, amit magam ötlöttem ki a főzőiskolában és angyalkoromban tanult ötletek alapján.
Merci-tipp!
Végy vecsési savanyú káposztát a piacon, néhány szép nagy levéllel. Aztán keress sovány füstölt sonkát, olyan soványat, ami egészen babarózsaszín. Reformboltban, hipermarketben szerezz be árpagyöngyöt (azaz gerslit).
Egy római tálat – amelyet korábban jól beáztattál – bélelj ki hajszálvékonyra vágott füstölt sonkával, a hús többi részét daráld le. Főzd meg a gerslit, hűtsd le, keverd össze a darált sonkával és a már megszokott fűszerekkel. Töltsd meg a leveleket a töltelékkel, rétegezz a füstölt húsra káposztát, majd töltött levelet, majd megint káposztát! A végén önts rá egy kis vizet, és dobd a sütőbe. Jó sokáig süsd, és a végén joghurttal tálald!
December 22.
Ma azért még elszaladtam Lacihoz egy kis mozgásra. Az edzőteremben már ünnep előtti hangulat uralkodott, csak néhány ember lézengett. Laci egy vendégét készíti fel az Ironman versenyre. Már attól kifáradtam, amikor elsorolta a távokat. Nem leszek vasember. Talán nem is baj…
Csak edzett és fitt szeretnék lenni, egészséges és jó kedélyű. Nincsenek illúzióim, nem leszek már balerina, és nem csak azért, mert kinőttem a korból.
Aktuális célom, hogy súlygyarapodás nélkül vészeljem át az ünnepeket, hogy a sok itthon töltött nap ne csökkentse az állóképességemet, és hogy az új év valóban új életet hozzon!
Hogyan sikerült elkerülnöm a terített ünnepi asztalokat? Na, azt majd legközelebb mesélem el!
Kommentár
A barátnő
Bárcsak Merci lennék!
Röviden: Mindegy, mit tesz, mindegy, mi van rajta, lehengerlő, sugárzó, energiabomba. Ismeretségünk több mint tíz éve kezdődött, igazi barátságunk alig több mint egyéves.
Bővebben: Megismerkedésünk véletlen találkozásnak köszönhető, a szüleinél futottunk össze. Addig azt hittem, én vagyok a nagy dumás, aztán hirtelen be kellett látnom, hogy mégsem. Már akkor is csodáltam a benne lakozó sugárzó energiát.
Aztán eltelt tíz év, nekem motor-, neki táncversenyeken.
2003-ban kisebbik fiam megszületése után olvasgattam a fórumokat, írogattam ide-oda, majd egy jól összeszokott társasághoz csapódtam. Hosszú heteken át fórumoztunk, amikor Merci rájött, hogy ismerjük egymást. Abban a pillanatban beugrott az a tíz évvel ezelőtti kép a szélvészkisasszonyról. Semmit sem változott, ugyanolyan lehengerlő, sugárzó nő.
Aztán amikor személyesen is találkoztunk – mert ez a csapat is rendszeresen összejár -, rögtön úgy éreztem, mintha száz éve nagyon jó barátnők lennénk. Merci azon kevesek közé tartozik, akit ha éjjel háromkor felhívnék, hogy azonnal jöjjön értem, nem azt kérdezné, miért, hanem azt: hová.
Nyár elején egyszer csak elejtett a fórumon egy mondatot, hogy készül valamire, de majd csak augusztusban mondja el. Augusztusra már mindenkinek lyukat fúrt az oldalába a kíváncsiság, de ennek ellenére meg tudta tartani a titkot.
Nagyon tisztelem elhatározásáért, kitartásáért, pedig tudom és látom, hogy nagyon nem könnyű. Amibe Merci belefogott, az nem sétagalopp. Egyrészt mert elhatározta, hogy gyökeresen megváltoztatja életét, másrészt mert ezt ország világ előtt vállalja. Nincs kifogás, csinálni kell.
Az én életemben is állandóan napirenden van a fogyókúra. Kritikus helyzetekben mindig ott lebeg a szemem előtt, hogy Merci is megcsinálja, Merci is kitart, pedig milyen lassan jönnek az eredmények. Ha elakadok, így sóhajtok fel: bárcsak Merci lennék!
Úgy érzem, a fórumunkon mindannyian nagyon fontosak vagyunk egymásnak, és nagyon jó, hogy egy ilyen klassz társasághoz – már-már a második családom – tartozhatom egy motorversenyző férj és két lepkehálózni való gyerek mellett.
Bonbon, azaz Nádor Ágnes
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
