Kezdetben szó szerint karjainkban tartjuk kisbabánkat. Magunkhoz öleljük, hogy biztonságban érezhesse magát közelünkben. Amikor sír, azonnal válaszolunk neki, igyekszünk megnyugtatni, hogy tudja, számíthat ránk. Megtanulja, hogy jelzései nem hiábavalók, ha éhes, egyedül van, fázik, segítenek rajta. Aztán egyszer csak meglepetés éri: a mamája válaszol ugyan, de nem jön olyan gyorsan. Az idő múlásával mind gyakrabban fordul elő, hogy a kívánságait nem elégítik ki. Ez az első tapasztalat arról, hogy a világ nem az ő kedve szerint működik. Azután jön a sok “nem szabad, és a “kell”.
Szabályok közt
Ha nem úgy tekintünk a korlátokra, mint egy szabályrendszerre, amelyhez a gyereknek igazodnia kell, hanem mint a biztonságos területet körvonalazó határsávokra, akkor megértjük, hogy ezek nem akadályoznak, hanem éppen ellenkezőleg: szabad területeket rajzolnak körbe. Ezeken belül szabadon tevékenykedhet és dönthet. A szülők sem bújhatnak szabályok mögé, nem azért kell valamit megtiltaniuk, mert az úgy szokás.
Nem lehetne mégis kész szabályok helyett közös megoldásokat keresnünk? Ahol ez kivitelezhető, ott bizonyára jobb is, ám a két-három évesektől nem várható el, hogy egyezkedjenek velünk, és átgondolt döntéseket hozzanak. Ebben a korban éppen azzal segítünk nekik, ha levesszük róluk ennek felelősségét, magunkra vállaljuk az iránymutatást. Fel sem merül bennünk, hogy megkérdőjelezzük ezt, amikor arról van szó, hogy átadjuk-e csemeténknek azt az életét védő alapszabályt, miszerint “ha a lámpa piros, az úttestre lépni tilos.”
Évről évre
Az első évben
A kisbaba számára a világ egy óriási kutatóterem. Mi történik a csörgővel, ha elejtem, és mi lesz a szobanövények leveleivel, ha eltépem őket? Utasításaink, tiltásaink az első fél évben semmit, a második fél évben is csak keveset érnek. Ebben a korban még nem értik a kicsik, hogy cselekedeteiknek következményeik vannak. Hasonlóképpen nem értik meg a szabályok, tiltások értelmét sem. Emlékezetüknek is fejlődnie kell ahhoz, hogy összefüggéseket fedezzenek fel anya szavai és saját tetteik között.
Mit tehetünk? Tereljük el a figyelmét, vigyük el a tiltott zónából, vagy a környezetet igazítsuk a babához, például tegyük el a keze ügyéből a veszélyes vagy értékes tárgyakat.
A második évben
Felmérések szerint másfél éves korban három utasításból kettőt biztosan megért a gyerek. A legtöbb egyéves érti a NEM-et, ám cselekedetei következményeit még mindig nem képes mérlegelni. A guruló labdát ugyanúgy követi a szobában vagy a kertben, mint az úttesten – képzeletében fel sem merül annak a lehetősége, hogy elütheti egy autó. Öntudata fejlődésével együtt jár az ellenkezés, a saját akarat kinyilvánítása. A második év vége táján ez a dackorszakba torkollik.
Mit tehetünk? Játék, étkezés terén engedjük, hogy részt vegyen a döntésben, ám ahol kell, maradjunk határozottak, és ragaszkodjunk ahhoz, amit helyesnek vélünk.
A harmadik évben
Kétéves kor fölött egyre inkább képesek a gyerekek arra, hogy meglássák a szülői kérések és tiltások értelmét. A szabályok elraktározódnak emlékezetükben. A legtöbb két és fél éves nem nyúl például a forró sütőajtóhoz, ha anyja figyelmeztette, mert megérti, hogy baj érheti, emlékszik néhány kisebb balesetre, és képzelőereje előrevetíti tettének következményeit. Ugyanakkor rengeteg veszélyforrást nem lát, és számos helyzetet nem tud helyesen megítélni, ez áll indokolatlan (például a hajvágástól való) félelme és veszélyes vakmerősége hátterében.
Mit tehetünk? Közösen tartsuk be a szabályokat: együtt rakjunk rendet esténként, mondjuk el mindig, hogyan közlekedünk az utcán, és kitartóan válaszolgassunk kisgyerekünk miértjeire.
Óvodáskortól
A három-négy évesek mind határozottabb énképpel rendelkeznek, ugyanakkor tudják, hogy másoknak is önálló akaratuk van. Legtöbbször elismerik társaik igényeit, és jól együttműködnek. A négy-öt évesek értik és élvezik az egyszerűbb társasjátékokat. Nagy igazságérzettel ragaszkodnak a szabályok betartásához. Maguktól is megállnak a piros lámpánál. Értelmük eléggé kifejlődött ahhoz, hogy megkülönböztessék a valóságot az álomtól.
Mit tehetünk? Egyszerű tiltásokat nem fogad el gyerekünk, meg kell magyaráznunk, miért fontos egy-egy szabály. Hagyjuk, hogy minél több tapasztalatot szerezzen (például saját bőrén érezheti, hogy fázik, ha pólóban szalad ki a kertbe télen), veszélyes helyzeteket megelőző tiltásainkhoz pedig következetesen ragaszkodjunk.
“Korlátozz, hogy dönthessek!”
Ha hinnék a horoszkópokban, azt mondanám, Olivér igazi mérleg. Az örök kételkedő, a bizonytalan, az ingadozó. Évát vagy Julcsit vegyem feleségül az oviból? Májkrémes vagy sajtos kenyeret egyek? Nem mondom, van, amin érdemes elgondolkodni, de ennyi ingadozás, bizonytalankodás érthetetlen volt számomra.
A zeneiskolában dobolni tanult Olivér. Meg furulyázni, hiszen nem tudta eldönteni, melyikre is járjon inkább. Nagy kedve volt mindkettőhöz, mégis előfordult olykor, hogy éppen nem akaródzott elindulni az órára, mert akkor fel kellett volna állni az éppen készülő helikoptermodell mellől, vagy ott kellett volna hagyni a focizó barátokat. Mit is csináljak? – ismét itt tartottunk. Egyszer-egyszer elmaradhat persze a zeneóra, de mind gyakrabban ragadtunk le a “menjek vagy ne menjek” kérdésnél. Végül aztán robbantam: nem éppen kedves szavakkal meghoztam helyette a döntést, és kitessékeltem az ajtón. Egészen addig mardosott a lelkifurdalás, amíg bő egy óra múlva be nem toppant Olivér, széles vigyorral az arcán: – Ma remek volt a furulya, megdicsért Panni néni!
Nemcsak megkönnyebbültem, hanem meg is értettem ebből, hogy bátran szóvá tehetem, ha jónak látok valamit. Némi biztatásra, úgy látszik, szüksége van. És fontos, hogy olyan legyen a kapcsolatunk, amelyben nem kell bizonytalankodás mögé rejtenie saját véleményét.
A következő tanév elején ez is megtörtént.
– Anya, nem fogok úszásra járni, inkább focira fizess be! – jelentette ki határozottan.
– Rendben van – feleltem -, a lényeg a mozgás.
Éva, a hétéves Olivér édesanyja
Csak a példa nevel
Hogyan érhetjük el, hogy gyerekünk betartsa a rendszabályokat?
A legjobb, ha kezdettől fogva tudja, hogy léteznek mindenkire érvényes szabályok családunkban: csak az asztalnál eszünk, az előszobában levesszük az utcai cipőt. Ha a gyerekek látják, hogy szüleik komolyan veszik, betartják a szabályokat, és másokat is megkérnek rá, az újabb szabályok bevezetését jóval könnyebben tűrik.
Mit tegyünk, ha mégis dacosan ellenáll?
Ilyenkor különösen fontos, hogy ne engedjünk, hiszen most dől el, mennyit ér a szavunk. Csak valóban fontos dologban leszünk megingathatatlanok, és szükséges a másik szülő támogatása is. Ha azt mondjuk, most rendrakás következik, de párunk továbbra is a tévé előtt ül, míg magunk hozzálátunk, félő, hogy csemeténk az ő példáját követi inkább.
Ha már megszegte a szabályt, hogyan büntessük?
A négyéves kipingálja szobája falát. Szülei három napra eltiltják a tévézéstől. Megfelelő büntetés ez? Biztosan nem. A gyerek nem érti, mi köze van az összefirkált falnak a mesenézéshez. Mivel nem lát összefüggést tette és a szüleitől érkező válasz között, nem látja be, hogy rosszat tett. Az ilyen büntetések nem az értelméhez szólnak, csak érzelmileg érintik: fájdalmat okoznak, megalázzák. Erre pedig csak daccal válaszolhat, még akkor is, ha ezt nem fejezi ki.
A jó megoldás, ha érzi tettének következményeit. Baj, hogy maszatos lett a fal? Hozza helyre! Persze ne a négyéves fesse ki a szobáját, de hárítsunk rá valamennyit a nekünk okozott munkából: együtt menjünk el megvenni a festéket, ültessük magunk mellé, amíg kijavítjuk az adott felületet. Mindezt ovi után, amikor a játszótérre szoktunk menni, vagy focizni szokott apával a kertben. Elmarad a játék, nincs időnk rá, hiszen az általa okozott kárt kell helyrehoznunk.
Kapcsolódó cikkeink:
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
