Ilyenkor nem érzi, hogy úgy csinál, mintha… A játék mérleg vagy a fecskendő igazi számára, teljesen beleéli magát a szerepbe. Van olyan gyerek, akinek szinte semmiféle eszközre nincs szüksége ahhoz, hogy hosszan, elmélyülten belebonyolódjon egy-egy maga játszotta történetbe, de a többség fantáziáját az mozgatja meg igazán, ha akad a környéken egy-két tárgy, amellyel látványosabban tudja eljátszani a számára érdekes figurát.
A kicsik rajonganak a felnőttekéhez megszólalásig hasonlító tárgyakért, de ez általában csak a játékszer kipróbálásáig érvényes. Ha már elkezd vele játszani, a fából készült mobiltelefon éppen olyan jól működik, mint a műanyag, zenélő hasonmás. A papírmasé pajzs és a fapallos is tökéletes bátorságot ad a hétfejű sárkány legyőzéséhez, nem kell feltétlenül világító fénykarddal és „élethű” katonai felszereléssel ellátni a fiúcskákat. Ez talán abból a szempontból sem mellékes, hogy a gyerek ízlése ebben a korban már javában alakul – nem mindegy, hogy milyen anyagú, színvilágú és minőségű tárgyakkal vesszük körül.
A legtöbb szerepjátékban a kellékek sokkal fontosabbak, mint a szerephez illő ruhadarabok. A kis kőművest kevésbé érdekli, hogy kezeslábast szerezzen be, mint hogy vakolókanál legyen a kezében, amivel szétmaszatolhatja a sarat a téglán. A lányos játékoknál már más a helyzet. Ha a kislány kötényben látja édesanyját a konyhában, ő is örömmel köti maga elé köténykéjét a kiskonyhában. Hát még ha királylánnyá vagy balett-táncossá válik a leányka! Nem ritka, hogy ilyenkor az egész játék az öltözésben, piperézkedésben merül ki.
Az ügyesebb kezű nagyóvodásokra, iskolásokra jellemző, hogy a játékra való készülődés tulajdonképpen maga a játék. A fiúcsapat botot gyűjt, íjat, kardot farag, csiszol, fest naphosszat – de soha nem kerül sor az ellenséggel való összecsapásra. A kislányok babaházat építenek, felforgatják a lakást egy darab kisszőnyegnek alkalmas rongyért – de ha kész, alig játszanak vele. Itt igazán az alkotás öröme fontos. Nem érdemes azzal zaklatni a gyereket, hogy ha már ennyit dolgozott vele, használja is.
Szerepjátékot játsszunk együtt a gyerekkel vagy inkább egyedül játsszon?
A felnőtteket utánzó játékhoz nem feltétlenül szükséges társ – sőt, a gyerek néha kifejezetten szeret egyedül „átváltozni”, és babái, mackói társaságában „kijátszani magából” amihez kedve van. Jobb, ha ilyenkor a szülő nem asszisztál, nem akar szerepet vállalni, sőt, talán még jobb, ha nincs is a közelben. Hadd építse fel a gyerek a saját világát, hadd népesítse be saját szereplőivel. Természetesen, ha éppen ő kéri, hogy játsszunk együtt, akkor nagyon jó, ha elvállalunk egy mellékszerepet, főleg, ha teljes szívvel bele tudunk folyni a „mintha”-játékba.
Az együtt játszás igénye azonban csak négy-öt éves kortól várható. A kisebbeknél a szerepjátékok lényege még leginkább az, hogy utánozzák a felnőttek tevékenységét. A legfontosabb tehát a kéz, ami tisztítja a krumplit, kalapálja a szöget, ringatja a babát. Sokszor a cselekvések körül nincs is történet. A krumplitisztítást nem követi főzés és evés.
A nagyobbak szerepjátékát nem a tevékenység, hanem a tárgyak teszik érdekessé. Akinek fecskendő van a kezében, az orvossá válik, akinél kislábos van, az háziasszony. A történetet a tárgyak határozzák meg, a szerepeket ezek sugallják. Természetesen a tárgynak nem kell működnie ahhoz, hogy szívesen játsszanak vele a kicsik. Szerencsére elég, ha a fantázia működik – ahhoz még elem sem kell.
A nagyóvodásoknál teljesedik ki igazán a szerepjáték. Itt már a gyerek maga igényli a szerep eljátszását, megteremti hozzá a körülményeket – tárgyakat és társakat keres. Az orvoshoz kell beteg, a boltoshoz vásárló, a feleséghez pedig férj. Itt a történet már többnyire teljes, pontosan igazodik ahhoz, ahogy a felnőttéletben lejátszódik.
A játék öröme
Az együtt játszó gyerekek tökéletesen tudják, hogy az adott szerepet játszó másik gyereknek a forgatókönyv szerint mit „kell” csinálni. Ha valamelyikük nem tartja be az íratlan „játékszabályokat”, a többiek egy emberként figyelmeztetik erre: „az nem úgy van!” A játék örömét éppen az adja, hogy újra és újra eljátsszák a számukra fontos eseményeket, gyakorolják a szereppel és a helyzettel összefüggő készségeket, képességeket, vagyis készülnek az életre.
Gyógyító játék
Miközben a gyerek játszik, megszelídülnek az eljátszott eseményhez kötődő indulatok, csökken az élményhez tapadó szorongás. Egy kórházban töltött nap után szinte várható, hogy a gyerek orvosost játszik, hogy szurit ad a macinak, hogy megszidja, hogy maradjon nyugton, mert így nem tudja megnézni a torkát. Ugye ráismerünk a jelenetre? Igen, éppen ez játszódott le a betegfelvétel során. Nem kell megrémülnünk, ha a gyerek a valóságnál több szörnyűséget visz át a játékába: ha folyton veszekszik a macival, ha összevissza kötözi, ha szirénázó mentővel viszi kórházba, és „fölvágja” a hasát. A játék ilyenkor sűrítve jeleníti meg azt, ami a gyerekben lejátszódott, éppen ettől könnyebbül meg a kicsi.
A szerepjátéknak ezt a feszültségoldó tulajdonságát a pszichológia is felhasználja. A játék- vagy bábterápia során sok minden kiderül arról, mi játszódik a gyerek életében, így a szakember megtalálhatja a lelki probléma okát, egyúttal lehetőséget ad a kicsinek, hogy „kijátssza” magából a feszültséget.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
