Zsófi kedves, aranyos, jó evő, az éjszakát már négyhetesen átaludta. A hangját sem lehetett hallani, kiegyensúlyozott, édes baba volt. A fiam után a második gyerek, igazi felüdülés, hiszen ő hasfájós, sírós csecsemő volt. A lányomhoz ezzel szemben néha oda is mentem, vajon él-e még, mert olyan halkan és édesen aludt, hogy néha odatartottam az ujjam az orrához, vajon vesz-e levegőt.
Másfél éves volt, amikor majdnem tragédia történt. A galériában játszottak, én a földszinten voltam a fürdőszobában. Egyszer csak egy hangos puffanást hallottam, majd még egyet, azt már tompábban. Kirohantam megnézni, mi történt. Zsófi mozdulatlanul és hangtalanul feküdt a lépcsőn, arccal lefelé. Teljesen pánikba estem: szóltam a kisfiamnak, hogy hozza telefont, hívtam a nagyszülőket, akik orvosok és a közelben laknak, majd a férjemet, hogy rohanjon haza a munkából. Közben nem is mertem nagyon megmozdítani, nem tudtam, hogy vajon a gerince sérült-e, nehogy nagyobb baj legyen. Szóltam hozzá, nem reagált. Megfordítottam óvatosan, a szemei forogtak, soha nem felejtem el a látványt. Elkezdett nyöszörögni, mozgatta a kezét és a lábát, úgyhogy gyorsan feltettem az ágyra, és vártam, hogy megérkezzen a segítség. Próbáltam ébren tartani, de szemmel láthatóan nem nagyon volt magánál.
Egy emeletnyit zuhant. A hangos puffanás a játék konyha volt, amit áthajított a korláton, majd felállt rá és utánanézett. A lába azonban megcsúszhatott, ő pedig átfordult a korláton, ami pont a lépcső fölött volt. Ő volt a halk puffanás. Sokszor lejátszottam magamban, töprengtem a „mi lett volna, ha…?” kérdésen, de valószínűleg nincs az a reflex, amivel ezt megelőzhettem volna. Azóta gyékényt tettünk a korlátra, így egyáltalán nem lehet felmászni rá. Persze arra nincs mentség, hogy akkor nem gondoltunk rá, de sajnos nem tettük. Sokszor csak akkor jövünk rá a hiányosságainkra, amikor baj történik.
Közben megérkeztek a nagyszülők és a férjem is, hihetetlen gyorsasággal. Nem vártunk mentőre, vittük mi az autó hátsó ülésére fektetve. Ott ültem mellette, próbáltam ébren tartani. Egyfolytában beszéltem hozzá, és igyekeztem nem gondolni arra, hogy akár az is megtörténhet, hogy nem éli túl. Az ügyeletes kórházba vittük. Kiderült: agyrázkódás, koponyatörés. Négy nap kórházi kezelés: nappal a férjem, éjszaka én voltam bent. Szerencsénk volt, ahogy ezt az orvosok is megjegyezték. Tudtam, hogy így van. Hogy mire figyelmeztetett az eset? Talán arra, hogy a semmiből is történhet baj, akkor is, ha nem számítok rá. Hogy jobban kell vigyáznom rájuk, hogy soha többé nem szeretnék ilyen rettenetet átélni, és van második élet, amit nagyon meg kell becsülni.
Zsófi ma nyolcéves. Kedves, vidám, kiegyensúlyozott, barátságos, nyílt szívű – igazi királylány. Úgy tűnik, hogy nem hagyott nyomot benne az eset. Bennem annál inkább: így, hét év elteltével még mindig tisztán emlékszem az arcára a zuhanás után. Ha huncutságon töri a fejét, mindig arra gondolok, hogy inkább legyen rosszcsont, mint hogy ne legyen nekem.
Kapcsolódó cikkek
