Nézem a plafont, és próbálok türelmes maradni. Három óra telt el a műtét óta, és alig bírok megmozdulni. Végiggondolom a napot – sokadszor. Olyan jó, hogy megszületett a kisbabám!
Nagycsalád
– Anyuka! Meghoztam a kicsi Áront! Meg tudja szoptatni? – A nővér a kezében tartja az én törékeny, szuszogi kis újszülöttemet. Vele együtt már nagycsalád vagyunk! Istenem, de gyönyörű! Megetetlek, te édes! – Csak arra vigyázzon, nehogy ráfeküdjön a babára! – mondja a nővér. Nehogy ráfeküdjek a saját gyermekemre? – Jó, majd vigyázok – válaszolok értetlenül. Megetetem a Picikémet, aztán nagy nehezen megfordulok. – Te milyen fürgének tűnsz hozzám képest! – hallatszik a terem másik feléből egy barátságos hang. Hatan vagyunk együtt, négy fiú és két lány boldog édesanyja.
Szilvi
Lila selyempizsamájával, hosszú sötét hajával és nagyméretű aranykarika-fülbevalójával kitűnik a pamut hálóingesek közül, és különleges hatást kelt a fehér kórházi ágyban. – Én nem akartam több gyereket, Jancsi csak „véletlenül” jött. De most el fogom köttetni magam, csak a férjemet kell rávennem, hogy egyezzen bele. – A csinos roma fiatalasszonynak ötödik gyermekként most formás kis Jancsija született. – Félek a hazameneteltől, mert otthon rögtön olyan sokan jönnek látogatóba, hogy nem tudok pihenni. Sajnos ez nálunk így szokás, nem számít, hogy fáradt vagyok, vagy hogy kicsi még a baba. Nagy a család, ilyenkor mindenki azonnal gratulálni akar.
Fogságban
Pár óra elteltével megehetem a vacsorát. Reggel óta koplalok a műtét miatt, így királyi lakomának ígérkezik a száraz zsömle kockasajttal. Hopp – elejtettem a sajtomat, de nem tudok utánanyúlni, mert a bekötött infúzió fogságban tart. Segítség! Valaki! Leesett a vacsorám!
Annamari
A fekete hajú, fekete szemű, barátságos nő a kislánya mellett pihen. – Tegnap belázasodtam, aztán reggelre elkezdődtek a fájások. Bejöttünk, rendben haladt a vajúdás, de egyszer csak megakadt, és semerre sem mozdult a baba. Sürgős, azonnali császár következett.
A kis Izabellának sűrű fekete haja van, akárcsak az édesanyjának. Gömbölyű arcocskáján, a szája fölött ötcentis vágás piroslik. – Amikor a műtét után a nővérke átadta a Kicsit, azt mondta, hogy „Anyuka, ezt a babát megcsípte a gólya”. Viccelni akart, de szerintem felháborító, hogy a hasammal együtt véletlenül a kislányom arcába is belevágtak.
Annamari hároméves korától gyermekotthonban nevelkedett, mert a szülei alkoholisták voltak. A fiatalasszony azt mondja, a nevelőotthonban töltött éveknek köszönhető, hogy ő mindent másképp lát, mint az „átlagember”. – Örülök, hogy nem kellett évekig néznem, ahogy a szüleim részegen verekednek. Nekem jó volt az otthonban, a gyerekek nagyon tudták szeretni egymást. Aki akarja, megállja a helyét az életben úgy is, hogy nem családban nevelkedik. Mi a férjemmel közösen fölépítettük a házunkat, most megvan a második kislányunk is, semmi sem hiányzik.
Tisztán
Hajnali két órakor egy kedves nővér fölkelt és zuhanyozni küld minket. Nem esik jól az erőlködés, de a műtét után mozogni kell. Minden centiméter újabb kín, de minden lépés teljesítmény. A lányokkal közös a fájdalmunk, majd a megkönnyebbülésünk, lassan mindenki elkészül.
Dóra
A vékony, beszédes lány elsőgyermekes anyuka, aki minden apróság miatt aggódik. A nővérek folyamatosan elbizonytalanítják, ezért láthatóan nagyon ideges. – Otthon minden másképp lesz. Jön az anyukám, majd ő megmondja, mit hogyan csináljak. A párom szüleire sajnos nem számíthatok, apósom már rég meghalt, anyósom meg tíz éve kiment dolgozni Amerikába, aztán elfelejtett hazajönni. Talált ott egy gazdag férjet, azóta jól él. Már hónapokkal ezelőtt mindent megvett Berninek, még a pelenkát meg a popsitörlő kendőt is elküldte postán, mintha itt nem lehetne venni. Többet érne, ha hazajönne, és megnézné az unokáját meg a fiát…
Pihenés
– Anyukák, lázmérés! – ront be a szobába az éjszakás nővér hajnali ötkor. – Mérjék meg a lázukat, aztán ha valakinek van, szóljon! – Becsapódik az ajtó, a nővér kisiet, mert műszakváltás előtt minden kismamát ellenőriznie kell. Láza egyikünknek sincs, de a babák fölébredtek. Nyugtatás, szoptatás, majd megváltó elcsendesedés. Éppen elaludnék, amikor a takarítónő csörtet be egy nagy szemeteszsák kíséretében. Húzza a nejlonzsákot: át a szobán, be a fürdőszobába, aztán át a másik szemeteshez, végül ki a folyosóra. Az ajtót nyitva hagyja, így halljuk, ahogy a mozgó konténerbe bezuhog a szemét. Reggel háromnegyed hat van.
Zsuzsa
A tizenhét éves diáklány láthatóan nagyon boldog a kisbabájával. Gyermeklány létére odaadó anyai szeretettel gondoskodik Marciról. – A terhesség alatt sok megvető pillantást kaptam, de a legdurvább az volt, amikor egy ismeretlen járókelő odajött hozzám az utcán, és kifejtette a véleményét a „magamfajta” lányokról. Azt mondta, hogy amikor ő annyi idős volt, mint én, még nem is ismerte a fiúkat. Igaz, hogy még nagyon fiatal vagyok, de én igenis örülök ennek a babának! Fölnevelem, mindent megadok neki, amire szüksége van, és ami a lényeg, hogy nagyon fogom szeretni! Miért ítélkeznek az emberek mások fölött?
Jó lenne még egyszer találkozni ezzel a nővel, akkor megmondanám neki, hogy nagyon jól tettem, hogy az ösztöneimre hallgattam! Boldog vagyok, hogy annak ellenére, hogy az egész világ le akart beszélni a babáról, nem hagytam magam, és megszültem Marcit! – Elhiszem neki, jó anyuka lesz belőle. Kopognak, Marci édesapja jött. Együtt a fiatal család, boldogok.
Vizit
– Anyukák, pakoljanak össze, mert nemsokára jön a nagyvizit, és a főorvos úr nem szereti, ha az ágy végén vagy a szekrényeken rendetlenséget lát! A törülközőket és a köntösöket is tegyék el, az ágyneműt igazítsák meg! – utasít minket a nővér. Nehéz helyet találni a nedves ruháknak a kicsi szekrényben, de ha ez a rend, akkor muszáj. – Jól vannak, anyukák? Mindenkinél volt széklet? – Pipa kerül a kórlapra, megvolt a nagyvizit. A törölközők és a köntösök újra az ágy végébe mehetnek száradni, mi meg ledőlünk a kisimított ágyakba.
Kriszti
Igazi „egyszerű” asszony: erős, szívós, csöndes. Két héttel a szülés előtt derült ki, hogy babát vár, mert a kilenc hónap alatt végig titkolta. Azt állítja, hogy nem tudott a terhességről, növekvő hasát kezdetben hólyagproblémának, aztán daganatnak hitte. – Tűzifán kívül semmijük sincs, mi lesz így ezzel a kisbabával? – kérdi a védőnő, és elmondja, hogy Kriszti férje munkanélküli, a másik három gyereket is alig tudják eltartani. Megemlítem Krisztinek, hogy örökbe adhatják a babát, ha már ennyire nem várták. Jobb helye lenne máshol, hiszen nekik napi megélhetési gondjaik vannak! Ám ő nem aggódik, büszkén és boldogan nézi Imikét, a tekintetében ott van a „mostantól minden másképp lesz” ígérete.
Látogatás
Délutánonként megtelik a folyosó. Az édesanyák a kórterem ajtajáig tolhatják a babákat. A látogatók ösztönösen nyúlnak a kisbabák felé. – Megfogni és kivenni nem szabad! – kiáltja egy hang hátulról, így a rokonok szoros takarásba próbálnak helyezkedni, hogy legalább a friss arcocskát megérinthessék. A bátrabbak titokban mégis kézbe veszik a babát. Így is, úgy is ránk szól valamiért a nővér. – Lehetetlen, hogy öt napig ne foghassam meg a gyermekemet! – mondja egy apuka.
A látogatók mindenkihez megérkeznek, az „ajtónyíláson” igazságosan megosztozunk. – Anyukák, a legfontosabb az, hogy pihenjenek. A látogatók csak kifárasztják a mamákat és a babákat! – mondja a nővér. – Az apukákkal ráérnek majd otthon beszélgetni, itt az önök egyensúlya a legfontosabb! Egyébként is, vége a látogatásnak! – utasít szigorúan, de ezúttal nem hagyom magam, és felvilágosítom, hogy az újdonsült édesanyák „egyensúlyának” kulcsa az apuka. A megegyezés reményében emlékeztetem, hogy ebben a helyzetben ő is a férje társaságára vágyna.
A nővér ezt nem érti meg. – Anyuka! Itt házirend van, a látogatási idő öt perce lejárt! – Azt hiszem, nincs értelme tovább győzködni. Kikísérem a férjemet. A kijáratnál összebújunk, úgy, hogy a kórházi személyzet is lássa.
A nővér
– Egyik héten háromszor, a másik héten négyszer „tizenkétórázunk”, és alig keresünk valamit. Folyamatosan tele van az osztály, egész nap szaladgálunk egyik szobától a másikig, egyre több a munka. Napi hat-nyolc szülés mellett mindenkit el kell látni. Az adminisztráció meg aztán a csúcs! Mindig kitalálnak valami újat, nagyon nehéz követni – mondja a nővér, kezében az aprócska, alvó babával. Megnyitja a csapot, és a zubogó víz alá tartva megfürdeti az én drága Picikémet. – Otthon minden másképp lesz – mondom magamban, miközben fölöltöztetem a reszkető kis testet.
Hazafelé
– Anyuka, elkészült Áron zárójelentése, mehetnek haza! – Már nem is olyan nehéz a mozgás, fürgén indulok öltözködni. Elbúcsúzom a szobatársaimtól. Furcsa, hogy az életünk – ismeretlenül is – öt napra összekapcsolódott. Mennünk kell. Az ágyunk már nem a miénk, kell a hely másoknak, ma is sokan szülnek. Mostantól enyém a babám. Kilépünk az utcára, érzem a februári levegő friss illatát. Boldog vagyok.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
