Agresszió vagy empátia?
Azonnal engedd el a testvéredet, mert megkapod a magadét! – hangzik a kétségbeesett fenyegetés a gyerekét fegyelmező mama szájából. És az esetek többségében tényleg meg is kapja a gyerek a magáét. A skála igen széles: a jelzésszerű popsira legyintéstől a kemény és kíméletlen ütlegelésig minden előfordulhat. A legszomorúbb, hogy elő is fordul.
Nemcsak az előfordulás a baj, hanem annak “természetessége” is. Az, hogy meg sem fordul annak a fejében, aki a büntetésnek, a megfélemlítésnek ezt az “ősi”, jól bevált módját alkalmazza, hogy esetleg másképp is lehetne. Hogy mást is tehetne a fizikai agresszió, a szándékos bántás helyett. Azért is említettem a testvérét bántó gyereket, mert sok esetben változik át ilyenkor az addig angyali szelídségű, nyugodt csemete gonosz rosszcsonttá.
A dolgok rendje
A másik tipikus eset, hogy az úgynevezett dackorszakban lévő gyerekek lesznek hirtelen akaratosak, folyton ellenkeznek, szembeszegülnek másokkal. Ilyenkor is könnyen elszabadulhatnak az indulatok – rossz irányba. Valódi agresszió, vagyis olyan cselekedet, amelynek szándéka másnak sérülést okozni, nem jelentkezik a második életév előtt.
Az a gyerek, aki valóban ilyenkor kezd először negatív indulatokat érezni magában, és ennek kifejezésére szinte azonnal, még durvább válasz érkezik, könnyen hajlamos elhinni: ez a dolgok rendje. Pedig jó lenne, ha mások lennének az első tapasztalatai.
Bármennyire is haragszunk a gyerekre, még mielőtt ösztönösen reagálnánk, gondoljuk át a dolgokat, elsősorban az ő helyzetét. Higgyük el, neki ilyenkor a legrosszabb, mert küszködik saját rossz érzéseivel, amelyek őt magát is megijesztik. Nem is érti, mi ez az egész, nem tudja, mitől tört rá, és ezért nehezen tudja megfékezni. A legokosabb, ha ilyenkor segítünk neki eligazodni saját kusza és sötét érzései zűrzavarában, még mielőtt a baj növekedne.
Hogyan segítsünk?
Az első és legfontosabb a nyugodt, határozott magatartás, a megértést mutató visszajelzés. Ilyenkor mondjuk ki szavakkal is, hogy látjuk, milyen dühös, hogy nehezen birkózik meg tehetetlenségével, tehát ő van nehéz helyzetben. A higgadt odafigyelés, néhány indulat- és érzelemmentes szó máris csillapíthatja a sok esetben rohamszerű állapotot.
A második nagyon fontos feladat, hogy ne tiltsuk le automatikusan az agresszív megnyilvánulásokat, ne legyen kénytelen a gyerek elfojtani, eltitkolni rossz érzéseit és bántó szándékait. Legyen neki világos, hogy időnként tényleg vannak az embernek ilyen késztetései, amikor valami miatt vagy valakire haragszik. Tehát szabadjon “beszélnie” ezekről a nyomasztó, sokszor nem is tudatos érzéseiről. De azt, hogy hogyan kell ettől megszabadulni, azt nekünk, felnőtteknek kell megmutatni. Hogy létezik az agresszió azonnali kiélése mellett más mód is arra, hogy a problémák megoldódjanak, a feszültség csökkenjen.
Tanítsuk meg a gyereket arra, hogy bár vannak az embernek bántó szándékai, de ezeket le lehet küzdeni egy ellentétes érzelemmel, amit proszociális (önzetlen, segítő, másoknak jót akaró) magatartásnak nevezünk. Ennek legfontosabb tényezője az empátiás képesség. Erre kell megtanítanunk a kisgyermeket, de ha mi magunk is híján vagyunk az empátiának, először önmagunkat kell fejleszteni ezen a téren.
Az empátia a személyiség olyan képessége, amelynek segítségével a másik emberrel való közvetlen kommunikációs kapcsolat során bele tudja élni magát a másik lelkiállapotába. A beleélés lehetővé teszi, hogy megértse a másik érzéseit, indítékait, törekvéseit, amelyek közvetlenül nem láthatók, mert a másik nem fejezi ki azokat szavakkal.
A megértés művészete
A másik emberből – adott esetben kisgyermekünkből – megértett összefüggéseket önmagunknak megnevezzük és értelmezzük, s csak ezután tudunk megfelelő segítséget nyújtani. A megértés után a lelke mélyén megbúvó kérdéseire választ tudunk adni. Például egyértelműen kinyilvánítjuk, hogy nem szeretjük jobban a kistestvérkét, hogy mindig is ő marad az első a sorban, hogy elismerjük azokat a teljesítményeit, képességeit, amiket addig is, és nem veszít el bennünket.
Ha ebben már biztos a gyermek, nem fogja azt hinni, hogy a kis betolakodó veszélyezteti megszokott pozícióját, s így már értelmét veszti a megsemmisítésére irányuló törekvés is. A rivalizálás általában megmarad, ami nemcsak negatív, hanem pozitív is lehet: állandó inspirációt, késztetést jelenthet a fejlődésre.
Szerepcserék segítő ereje
Figyeljünk arra, hogy segítsük a gyermeket abban, hogy mások szándékait, érzéseit fel tudja ismerni, meg tudja érteni. Többek között azt is, hogy az a kisbaba, akit éppen bántott, mennyire fél a bántalmazástól, mennyire meglepődik, hiszen ő elfogadja, szereti testvérét. Sokat segíthet, ha mindezeket az élményeket játékosan dolgozzuk fel a gyermekkel. Például babák segítségével, módot adva arra, hogy a szerepcserék is érvényesülhessenek: saját maga eljátszása után legyen ő a kisbaba, aztán az anyuka helyzetét is eljátszhatjuk.
Legtöbbet tehát mi felnőttek tehetünk azért, hogy gyerekeink uralni tudják indulataikat, megértsék maguk és mások érzéseit, önzetlenek és segítőkészek legyenek. Erre a legjobb eszköz, ha mi magunk nyújtunk olyan mintát, amit a gyermek bátran követhet, utánozhat, beépíthet magatartási és erkölcsi normái közé.
Kapcsolódó cikkeink:
- Agresszió és empátia
- 6 tipp, hogy könnyedén túléld a dackorszakot
- Dackorszak
- Nem szeretlek! Csúnya vagy!
VIII.évf./8.sz.
Forrás: Anyák Lapja
Kapcsolódó cikkek
