Családunkban elég erőteljes nőuralom van. Nagymamámnak a tizenöt unokából tizenkét lány jutott, a másik ágon pedig húsz unokából tizenöt a lány. Összesen nyolc fiú van, akik közül egy sem a szüleim gyereke, nekik csak hat lány „sikerült”.
Amikor az első babámat vártam, bárki, aki látott, megesküdött arra, hogy fiam lesz, a családtagjaimtól a vadidegen gázóra-leolvasóig. Nem kérdeztük meg az orvostól, hogy mi lesz a baba neme, mert meglepetést akartunk, de a sok jóslat után én teljesen biztos voltam abban, hogy kisfiam lesz. Mikor másfél napnyi vajúdás után végre megszületett, és az orvos közölte, hogy kislány, döbbenten visszakérdeztem: komolyan? Mire „mit gondol, anyuka, szórakozom magával itt a szülőszobán?” hangsúllyal közölte, hogy: komolyan!
A második gyerekem is lány lett. A férjem közölte, hogy élete egyik legkínosabb pillanata volt, hogy miután közölték vele a jó hírt a szülőszobán, a kórházi személyzet füle hallatára megkérdeztem tőle, hogy nem baj-e. Mintha legalábbis elverne otthon, amiért nem fiút szültem.
Még a szülés előtt megígértem a férjemnek, hogy ha a második is lány lesz, akkor kap még egy esélyt a nevének továbbörökítésére és férfitudásának továbbadására. (Hogy ez pontosan mit takar, azt szerintem még ő sem tudja.)
Jött hát a harmadik. Mindenki nagyon drukkolt. Főleg a férjemnek, mert én nem ragaszkodtam ahhoz, hogy legyen fiam. Mindenesetre megkérdeztem tőle jó előre, hogy sírógörcsöt fog-e kapni a szülőszobán, ha újra lánya születik. Azt mondta, ne legyek bolond, és ígérjem meg azt is, hogy ezúttal nem hozom kínos helyzetbe. Mert persze hogy szeretne fiút, de bárki is bújik ki belőlem, és bármi is van a lába közt, az a mi gyerekünk lesz, és ő imádni fogja.
Azt hiszem, igaza volt annak, aki egyszer azt mondta, hogy a mi családunkban esélye sincs az Y kromoszómáknak. Három gráciánk van.
Márciusban szül a húgom, és szentül meg van győződve arról, hogy fia lesz. Én meg csak mosolygok magamban…
Karlócai Renáta
Kapcsolódó cikkeink:
Kapcsolódó cikkek
