A mi utunk egy kicsit másképp alakult, de örömteli utazás van mögöttünk. 31 éves vagyok, 18 éves korom óta meddő. A férjemmel 2015-ben házasodtunk össze, ekkor döntöttük el, hogy szeretnénk, ha bővülne a családunk. A férjem az első pillanattól tudta, hogy nem lesz egyszerű a szülővé válásunk, mégsem engedte el egyszer sem a kezem. A bástyám volt, a hősöm, aki mindig előtérbe helyezte az én lelki és testi épségemet. Bár a meddőségemnek szervi oka van, mégis a fő gond azt volt, hogy sosem volt petesejtem. Jobban mondva néha volt, mivel összesen négyszer estem spontán teherbe, de egyszer sem jutottunk túl a 8. héten. Ezen felül három hormonkezelésnek futottunk neki, minden alkalommal sikertelenül. A testem és a lelkem kizsigerelték, így elengedtük, hogy természetes úton legyen gyerekünk.
3 évnyi veszteség, rengeteg könnycsepp, harag és düh után, 2018 februárjában eldöntöttük, hogy örökbefogadó szülők leszünk. Szívünket megtöltöttük minden jóval, szeretettel és elfogadással, és áprilisban már a Pest megyei Tegyeszben ültünk az első elbeszélgetésen. Szerencsénk volt, mert fantasztikus ügyintézőnk volt, pikk-pakk túlestünk az alkalmassági vizsgálaton és 2018.12.05-én megkaptuk az érvényes alkalmassági határozatot, miszerint alkalmasak vagyunk örökbefogadni az alábbiak szerint: 0-4,5 éves korú, 1 vagy 2 gyermeket, akár ikerpárt is, akár korrigálható betegséggel is, nemi és származási kikötés pedig nem tettünk. Úgy gondoltuk, hogy nekünk nem számít a bőrszíne, nem számít, ha orvoshoz kell járni vele, csak gyerek legyen. A határozat megszerzése után postafordultával küldtük a jelentkezésünket 4 civil szervezethez is, aki újszülöttek örökbefogadását közvetítik. Nagy reményekkel mantráztuk, hogy nem fogunk sokat várni (átlagvárakozás Pest megyében 3-6 év).
Így történt, hogy 2019. július végén (még csak 8,5 hónapja álltunk sorba gyermekre várva) egy szombattól – szombatig turnusú nyaraláson voltunk Horvátországban a férjemmel és az egész családjával (szűk 18 fő). Annyira tehetséges szállás foglaló vagyok, hogy sikerült kifogni a sziget a leggyermekbarátabb szállodáját, így hemzsegtek körülöttünk a kicsik, nekem pedig össze szorult a szívem és arra gondolta, édes jó sors, szánj meg Minket, ebből a nyaralásból úgy akarok haza menni, hogy van egy gyerünk. Értitek az iróniát?! Nem elég, hogy meddő vagyok, még a Magyarországon sem tartózkodtunk azon a héten.
Nos, a nyaralás zajlott, szerda este pedig azt mondtam a férjemnek: Tomi! Tudom, hogy nonszensz, de nekünk holnap gyerekünk lesz. Szegény férjem gondolta magában, na az asszonynak már megártott a sós levegő… Kijelentésem fényében a csütörtöki napunk úgy telt, hogy nem tudtam leszakadni a telefonomról, okosóra a kezemen volt és minden pillanatban azt vártam, hogy csörögjön a telefon. A nap hívás nélkül telt, így este már a családdal a hotel előtt gyülekeztünk az este séta előtt. El is pakoltam a telefon a táska mélyére, azért az okosórát magamon hagytam.
Lassan indultunk volna, és láss csodát. 20:44 perckor megrezzent az óra. Értesítés érkezezett. A szívem kalapálni kezdett, még nem láttam az üzenetet, de tudtam, hogy ez lesz az, amire annyira vártam. És igazam lett. Az egyik civil szervezet volt az, hogy van egy várandós, aki hajléktalan, ápolatlan, vélhetően szerhasználó, félig roma származású, részben gondozott nemi beteg, gondozatlan terhesség, de várhatóan van még hátra néhány hét a szülésig, és nem tudni, hogy kisfiú vagy kislány lakik a pocakban. Már több házaspár nemet mondott a vér szerinti anya háttere miatt, így keresik azt a házaspárt, aki bevállalná az esetleges egészségügyi kockázatokat is. Hiperventillálni kezdtem, nem tudtam megszólalni, nem kaptam levegőt.
A férjem és a család csak nézett rám, hogy mondjam már, mi történt, ki üzent. De nekem csak potyogtak a könnyeim és annyit bírtam kinyögni, gyerekünk lesz Tomi! Azonnal hívtam a civil szervezetet, hogy „én tegnap azt mondtam, hogy nekünk ma gyerekünk lesz, így nem számít a háttér, ez a baba minket választott, hozzánk készül, hozzánk kell megérkeznie, mi szeretnénk Őt örökbe fogadni, ha megszületik.” A civil szervezet rögzítette a nyilatkozatunkat és innentől a várakozás jött.
Közben szombat lett, mi hazajöttünk a nyaralásból. Vasárnap már nem bírtam magammal, felhívtam a civilt, hogy lehet-e tudni valamit. Hát lehetett. Arcon csapott a válasz. Egy másik házaspárnak ajánlották ki a születendő babát, mivel ők régebb óta várakoztak, mint mi. Hétfő reggelig kell eldönteniük, hogy szeretnék-e a babát örökbe fogadni. Ennek ellenére töretlenül hajtottam a magamét. „Tomi! Ez a gyerek akkor is a mi gyerekünk lesz. Ugyan nem született még meg, de Ő ide tartozik. Hidd el, vissza fog lépni a másik pár.”
Eljött a hétfő reggel, nekem 10-kor lett volna egy interjúm, amit reggel 8-kor lemondtam, hiszen én megmondtam, hogy nekünk gyerekünk lesz. 8:24 perckor megcsörrent a telefon. Katona Andrea – Fészek Alapítvány. Mikor megláttam a kijelzőt, akkor már tudtam, hogy ez az, igen, és megmondtam. Gyerekünk lesz!
Andrea így szólt: Szia Kriszta. Hogy vagytok?
K: Jól-jól, de kérlek, mondd, amiért hívtál, mert csütörtök óta várom azt a hírt, ami miatt most hívsz engem.
A: Rendben. Nos, tudom, hogy nyitottan álltatok a krízis terheshez és a hátteréhez, és ha még mindig szeretnétek, akkor híreim vannak.
K: Kérlek, Andrea ne csigázz, tudom, még hetek vannak hátra, szeretnénk találkozni a várandós lánnyal. Továbbra is nyitottak vagyunk!
A: Rendben. De van egy kis csavar. 2019.07.26-án, csütörtökön este 20:45 perckor (1 perccel azután, hogy megkaptuk az első hírt, és a szívünkben már magunkénak tudtuk a babát) a terhesség 34. hetében megszületett a kisbaba, aki kisfiú, 2200 gr, 45 cm, és bár koraszülött, makkegészséges. Holnap délután be tudunk menni a kórházba, megismerkedhetünk a kisbabával és nyilatkozhatunk, hogy szeretnénk Őt örökbe fogadni.
K: Ott találkozunk!
Vánszorgott az idő, még 1,5 nap és találkozhatunk a fiúnkkal. Kedden 15 órára kellett menni a hozzánk nagyon közeli kórházba. Tele voltunk boldogsággal. És eljött az idő. A PIC ajtaja kinyílt, és a nővérke így szólt: „Leendő anya és apa, jöjjenek be!”. Anya és apa. Anya és apa. Mondogattam fülig érő szájjal befelé sétálva. És megláttuk Őt. Édesen aludt az inkubátorban addig a pillanatig, míg meg nem szólaltunk. „Itt vagyunk kisfiam. Megérkeztek a szüleid, megérkezett a szeretet az életedbe.” Ekkor édes kisbabám kinyitotta a szemeit, mintha értette volna, hogy mit mondtam. Nem lehettünk bent sokat, mindössze 10 percet. Kimentünk, majd együtt, egyhangúan kijelentettük Katona Andreának, hogy szeretnénk örökbe fogadni Patrikot. Patrikot, akit mi neveztünk el.
Innen már gyorsabban teltek a napok, másnap már mehettem látogatni, de kisebb szívrohamot is kaptam. Bementem, nem volt sehol. Nincs az inkubátorban. Mi történt?? Rohantam a nővérhez. „Jajj anyuka! Csak az történt, hogy Patrik váratlanul nagyon erős lett, és már nincs szükség az inkubátorra. Kitettük a tolós baba ágyba, lehet menni, és meg is tudja etetni.” Beléptem a szobába, több baba is ott volt az anyukájával. Majd szólt egy másik nővér: „Na nem veszi ki? Meg kell etetni, már nagyon éhes.” Fal fehér arccal rá néztem: „de hát én nem tudom hogy kell. Mármint nem tudom, hogy hogy kell megfogni.” Nővér nézett rám.. Na, ennek meg mi baja. Mire a másik nővér: „Te! Ez az örökbefogadó anyuka. Most fogja meg először!”. Segítettek, és én életemben először megetettem a fiam. Mikor kész volt a vállamra fektettem, hogy büfizzen.
Ebben a pillanatban fogtam fel igazán. Anya lettem. Csendben folytak az arcomon a könnycseppek.
Egyszerre öntött el az összes érzés, gondolat. 4 év, rengeteg veszteség, bánat, szomorúság, harag, kilátástalanság, vágyakozás után végre nekem és a férjemnek is megadatik az öröm, a boldogság.
Kegyes volt a sors és megajándékozott a legnagyobb csodával. Ott, abban a percben megszülettem én is, mint édesanya.
Nos, már jócskán túl léptem a karakter számot, de képzeljétek! 1.5 évvel Patrik születése után megszületett a vér szerinti öccse is, akit szintén mi fogatunk örökbe. Sőt, a vér szerinti anya Márkkal való terhességét a 30. héttől én kísértem, hallhattam kicsi szíve hangját is már akkor, mikor még a pocakban volt. Márk a 41. héten, indítással, 3220 gr, 51 cm-el született, makkegészségesen.
És, hogy fokozzam, október 1-re várjuk a harmadik szív szerinti gyermekünket, aki szintén újszülöttként érkezik majd hozzánk, és az Erik nevet fogja kapni. De ezúttal más lesz a vér szerinti anya.
Hát ez volt a mi történetünk. Nekünk nem volt 9 hónapunk felkészülni. Nekünk 4 évig tartott, hogy beteljesüljön az álmunk és szülővé váljunk.
Nyitókép: Getty Images (a kép csak illusztráció)
Kapcsolódó cikkek
