Helló, optimizmus – viszlát, összeszedettség!
Terítéken a derűlátás
Egészen jól mennek lelki-mentális síkon a dolgok immár hat hónapja, egyben vagyok és kerek, úgy értem, nem csak a hasam, de úgy a világom is, ami körém épült a babavárás során. Elöntött az optimizmus (jó, annyira nem volt korábban sem távoli jelenség), nem tudok a rossz dolgokra fókuszálni, korábbi szorongásaim pedig tulajdonképpen sikítva menekültek el az elmémből. Nem csodálom, a hormonok ügyes játéka mindez, óv engem, meg a gyereket is a felesleges izgalmaktól.
Ez a része tetszik a dolognak, különösen azért, mert a jelenségnek hála, még azon sem borultam ki, amikor édesapám némi késéssel érkezett a házasságkötő terembe, ahol két hete keltünk egybe a párommal.
Egy rövid dráma átszaladt ugyan rajtam, aztán a vígan beszélgető szülőket és fel-alá rohangáló gyerekeket látva ellazultam. Az agyamba ott és akkor is hamar bekúsztak a gyógyító, harmóniát hozó tények: 1) senki nem jött utánunk (éljenek a peremkerületi önkormányzatok, ahol nincs esküvői nagyipar a novemberi szombat délutánokon);
2) tudtam, hogy addig úgysem megyünk haza, míg össze nem adnak bennünket, tulajdonképpen ezért is hívtuk ide a legszűkebb családot, és hát lássuk be, ebben a sztoriban a menyasszonyt bevezető örömapa kulcsszereplőnek számít (a vőlegény tanújáról nem is beszélve, aki pedig az örömapa fuvarozását igyekezett megoldani aznap). A történet örömkönnyek közt és mámorban zárult, és gyermekünk létét családjogilag is szentesítettük, legalizáltuk.
Ez lenne a baby-brain?*
Az érmének azonban jellemzően két oldala van, a hormonkoktél negatív hatásairól is szót kell ejteni, a kiegyensúlyozott tájékoztatás jegyében. A boldogságban úszva ugyanis a híresen penge memóriám olyan szinten cserbenhagy az utóbbi időben, hogy nem győzöm kapkodni a fejem. Neveket felejtek el és keverek össze, korábban evidenciának számító tények, tudás ürül belőlem, nyom nélkül.
Ez különösen most jön rosszul, amikor egy telefoncsere után például sok-sok telefonszámot nem sikerült kinyernem a régi készüléktől való búcsúzás közben, és sorra esnek be az “ismeretlen” számokról érkező hívások. Amikor pedig azon is el kell gondolkodnom, hogy a bemutatkozások mögé valójában a sógornőmet, egy régi barátot vagy munkatársat kell elképzelni, akkor a minipánikoknak is van helye, ismételgetve a kérdést, hogy hol is jár az eszem, hogy már nevet, hangot és emlékeket is nagy nehezen tudok párosítani. Vicces és ijesztő egyben, mert totálisan kezelhetetlen az egész folyamat.
Ha valamit nem írok fel, hótziher, hogy nem jegyzem meg, ezért is van tele a munkahelyemen az íróasztalom kis cetlikkel, és minden nap pontokba kell szednem az aznapi teendőimet. Ha telefonon kérdezik, hogy másnap délután ráérek-e, már nem tudom rávágni, hogy hol leszek, maximum annyi jut eszembe, hogy valami programom van, de felidézni már nem tudom, hogy mi. Akkor sem, ha éppen mérföldkőnek számító ultrahangról vagy védőnői látogatásról van szó.
“Kevesebb IQ, kevesebb para” – ezzel nyugtat tapasztalt kolléganőm, aki már két gyereket tudott le – állítólag – teljesen hasonló elmeállapotban. A lényeg, hogy az önirónia örök, ezen is igyekszem nevetni. “Mert a nevetés megszabadít a halálos komolyság nyomása alól” – villan be a fontos és feloldozó gondolat, amit valaha nagy lelkesedéssel véstem be bölcsészként, valamelyik nagy gondolkodó könyvét bújva. De hogy milyen órán, és hogy kitől származik az idézet, az majd pelenkázás vagy almareszelés közben talán eszembe fog jutni egyszer.
Kivárom türelemmel, megéri.
*így nevezik a várandós édesanyákra jellemző szétszórtságot (egy angol cikket olvashatsz róla itt, hogy miért is hasznos amúgy)
A cikksorozat előző részét ide kattintva olvashatod.
Kapcsolódó cikkeink:
Kapcsolódó cikkek
