“Mindig is egy gyereket akartunk: úgy éreztük, nekünk egy gyerekre elég energiánk és pénzünk van” – kezdi Reni. “Aztán egyszer a játszótéren a kétéves kislányomat hintáztattam, amikor egy háromgyerekes család legnagyobb csemetéje, egy hatéves kisfiú feltette nekem a kérdést: “Hogy hívják Zoé testvérét?” Amikor meghallotta válaszomat, hogy nincs neki, kikerekedett szemmel nézett rám: “Neked csak egy gyereked van?” Szabályosan elszégyelltem magam.
Tényleg annyira erőm végső határán vagyok, hogy azt akarom, Zoé testvér nélkül nőjön fel? Nem hagyott nyugton a jelenet, és egyre inkább éreztem, hibát követünk el. Zoli, a férjem persze nem ment át ilyen változáson, elképzelhetetlen volt számára, hogy egy második gyerek miatt még hosszú évekig egy fizetésből éljünk. Egy ideig győzködtem, majd durcáskodtam, végül megígértem, hogy ejtem a témát, ha le is írja az indokait, én is ezt teszem, és néhány hónap múlva vegyük elő újra. A levélben dicsértem, mint apát, felsoroltam, mennyi mindent tud örökölni a második az elsőtől, és anyukám is lassan nyugdíjas lesz, tud majd segíteni.
Három hónap elteltével bontottuk fel, addigra éreztem, hogy a férjem már nem olyan eltökélt. Késő estig beszélgettünk, és amikor elindultam a hálószoba felé, Zoli nevetve jegyezte meg: “Napok óta elfelejtek óvszert venni. Ez jelenthet valamit, nem gondolod?” (Reniék kisfia egy hónap múlva fog megszületni.)
Adjunk időt!
Reni ösztönösen ráérzett, hogy időt kell hagynia férjének. Roboz Gabriella pszichológus is úgy véli, ez a legokosabb ilyen helyzetben. “Nem érdemes folyamatosan sulykolni a témát. Jobb egy időre félretenni, nyaggatás helyett elfogadva, hogy a társunk érzelmileg még nem készült fel a következő babára. Ha látja rajtunk, hogy mi viszont nagyon vágyunk rá, akkor sokszor idővel megváltozik a véleménye: hiszen szeret, és nem akar boldogtalannak látni minket.
Egy kölcsönösségen, megértésen, kompromisszumkészségen, a másik elfogadásán alapuló párkapcsolatban a felek meg tudnak állapodni alapvető kérdésekben. Lehet, hogy nem azonnal.
Beszélgetések, esetleg veszekedések és kibékülések sorozatán keresztül, könnyek, kínlódások árán, de a mindkettőjük számára elfogadható döntés létrejön. Mert egy jó kapcsolatban csakis akkor boldog, kiegyensúlyozott és elégedett az egyik, ha a társa is az lehet, mert nem kell lemondania alapvető vágyakról.”
Jöhet a következő baba?
Kontrollált vágyak
Csengéék esete már bonyolultabb, mert az első házasságból származó kislány érzelmei is a mérlegelés részévé váltak: “Áron még házas volt, amikor szerelmesek lettünk, és a hozzám költözése után a kilencéves lányával feszült lett a kapcsolata. Amikor nem tervezetten, de nagy örömünkre várandós lettem, majd megszületett a kislányunk, tovább romlott a helyzet” – meséli.
“Szerettem volna minél hamarabb még egy babát, de a férjem nem egyezett bele, úgy érezte, nem bír ki még egy féltékenykedő korszakot, márpedig akkor még többfelé kellene megosztani figyelmét, szeretetét. Nehéz volt elfogadnom a helyzetet, nagy áldozatnak éreztem a nyugalmunkért, még arra is gondoltam, hogy miért ne eshetnék ismét “véletlenül” teherbe.
Aztán vállalkozást alapítottam, elterelődtek a gondolataim. Néhány hónapja meglepetésemre Áronban támadt fel a vágy egy újabb gyerekre, meg van győződve arról, hogy két lány után fia születne, és mivel a nagylánya már önállósodik, őt sem zavarná az újabb testvér. Most azonban én vagyok az, aki ellenáll. Negyven felett már aggasztanak a terhesség kockázatai, a vállalkozásom is megsínylené. Pedig álmaimban én is mindig egy fiúról ábrándoztam. Ha biztos lehetnék benne, hogy az lesz, talán még vállalnám is. De erre nincs garancia.”
Amikor az észérvek döntenek
“Sokszor nem is vágyak megvalósításaként vagy a vágyakról való lemondásként merül fel ez a téma, hanem sajnos sokkal egyszerűbben: a szülőpár a racionális meggondolások alapján dönt” – magyarázza Roboz Gabriella. “Mérlegelni kell az anyagi helyzetet, a lakáskérdést, a munkahely stabilitását, az egészségi állapotot, a külső segítség meglétét és így tovább. Holott a gyermekvállalás elsősorban nem racionális, hanem érzelmi kérdés, ezért nehéz, hogy mégis racionális tényezőket is mérlegre kell tenni.
Ilyen helyzetben az okozhat problémát, hogy a két fél nem egyformán értékeli ezeket a tényezőket, vagy az időzítésben nem tudnak megegyezni: egyikőjük még várni szeretne. Az is lehet, hogy bár előzőleg volt közös elképzelésük a kívánt gyerekszámról, ez időközben a gyakorlati tapasztalatok hatására valamelyikükben megváltozott. De állhat a háttérben félelem, hogy a második gyerekre kevesebb idő és energia jut, vagy az a meggyőződés, hogy a másodikat nem lehet úgy szeretni, mint az elsőt, esetleg valamilyen trauma, illetve az előző szülés utáni depresszió.
Egy jó kapcsolatban azonban ezek a szempontok feltárhatók, megbeszélhetők és megérthetők. Ha nem, vagy az álláspontok tartósan nem közelednek egymáshoz, ha az egyik fél folyamatosan alárendelődik a párjának, ha csak önfeladás árán lehet fenntartani a kapcsolatot, akkor valószínűsíthető, hogy az nemcsak a gyerekkérdésben, hanem más tekintetben se működik jól, és előbb-utóbb be fog következni a törés: lehet, hogy fennmarad a házasság, de az alárendelődő fél testi-lelki egészsége súlyosan megrendül.”
Véletlenül?
Végletes és hasonlóképpen nem működő megoldás az, amikor a kétségbeesetten gyerekre vágyó feleség – esetleg baráti-barátnői “jó tanácsra” hallgatva – a maga kezébe veszi a dolgok irányítását: elkezd trükközni a védekezésben, és “véletlenül”, a másik becsapásával, mégis megfogan a baba. Több sebből vérzik az a kapcsolat, amelyben ilyen “trükközésre” van szükség.
Egy jó kapcsolat a bizalomra épül, egy ilyen radikális lépés azonban visszavonhatatlanul tönkreteheti a bizalmat: a magát becsapottnak érző szülő akár ki is léphet emiatt a kapcsolatból, és társának egyedül kell felnevelnie a gyereke(ke)t. De ha még sikerül is megmenteni a kapcsolatot, súlyos, egy életre viselendő teher a gyereknek az, hogy az egyik szülője nem akarta, esetleg valamelyik szülőnek a kapcsolatban való erőszakos benntartása céljából született.
Szerettem volna egy harmadikat
Sokan nem értik, hogy egy fiú és egy lány után miért probléma, ha mégsem lesz harmadik gyerek. Pedig Márti épp így érezte: csak akkor lesz teljes a család, ha öten ülik majd körbe az asztalt.
“Minimum két gyerek, de lehet, hogy három: erről már az esküvőnk előtt beszélgettünk a férjemmel” – meséli Trón Márti. “Balázs (9) és Panni (7) gyors egymásutánban jöttek is, és én készen álltam a harmadik érkezésére, a párom azonban ekkor már úgy gondolta, zárjuk le a családbővítést.”
“Minden energiánkat és minden időnket lefoglalta a kicsi és a pici” – veszi át a szót Zsolt, a férj. “A lakást is kinőttük. Eladtuk, albérletbe költöztünk, aztán beindult a bölcsőde, óvoda, újabb költözés, Márti dolgozni kezdett. Nagyon nehéz időszak volt, el sem tudtam képzelni, hogy lesz ez másképp is.” Márti ennek ellenére vállalta volna a harmadikat, de érezte, egyelőre jegelnie kell a kérdést.
“Nem akartam, hogy vitatémává váljon, és láttam, Zsolti most tényleg nem bírna többet. Aztán sikerült nagyobb lakásba költöznünk, a háromgyerekesek családtámogatási kedvezményei is nőttek, a rokonságban pedig egyre több baba született, őket babusgatva rá-rákacsintottam Zsoltira, aki értette, mire célozgatok. Egy este meglepetésünkre a gyerekek egyedül elintézték a fürdést, úgyhogy már a férjem is elhitte, tényleg egyre önállóbbak lesznek. Később, a nyaraláson, ahogy a gyerekek körülöttünk ugráltak, újra feljött a téma: boldog voltam, amikor Zsolti a szemembe nézett, és kimondta: “Már én is akarom, jöhet a harmadik baba”.
Kapcsolódó cikkeink:
- 17 dolog, amit tegyél meg, mielőtt megszületik a második baba
- Így mondd el a nagynak, hogy jön a kistesó
- Családtervezés – testvértervezés
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
