Szilágyi Liliána egy évvel ezelőtt állt a nyilvánosság elé azzal, hogy az édesapja hosszú évekig, súlyosan bántalmazta, kontroll alatt tartotta őt, valamint az édesanyját és húgát, Gerdát. Az elhangzottak miatt a férfi becsületsértés miatt beperelte – végül feljelentést tett a Fővárosi Törvényszéken. Az ügyben kapcsolati erőszak gyanúja miatt rendelt el nyomozást a Budapesti Rendőr-főkapitányság. Az eljárás jelenleg is tart, Liliána pedig tudatosan halad tovább azon az úton, amit hosszú évekkel ezelőtt megkezdett, amikor elköltözött édesapjától. Jól halad a felszabadulásban, nyíltan és megfontoltan beszél és áll ki egy égető társadalmi probléma, a családon belüli erőszak témájában. Örül, hogy a saját történetével másoknak is motivációt és bátorságot adhat, de nem szeretné, ha hosszú távon ez az ügy határozná meg a személyiségét. Arra pedig nagyon vágyik, hogy lekerüljön róla az ’úszó’ címke, ami emlékezteti arra, hogy valami olyanba lett kényszerítve, amitől sokat szenvedett. 2020-ban azt mondta, pihen egy évet, de azóta eldöntötte, soha többet nem tér vissza a versenysporthoz.
Decemberben kerestelek meg, hogy készítsünk egy év végi interjút, de akkor már nagyon kimerült voltál. Sikerült magadban feldolgozni mindazt, ami történt veled az elmúlt évben?
Őszintén megvallva, még nem teljesen tértem magamhoz. A tavalyi év, főleg a kiállásom, a nagy médiaérdeklődés, és a reakciók miatt nehéz volt, sokat kivett belőlem. Nem szerettem volna szem előtt lenni, feleslegesen nem szeretek szerepelni és tavaly szeptembertől kezdve nem tudtam újat mondani.
Mennyire tudtad magad felvértezni a reakciókra?
Abszolút készültem, és a legszélesebb spektrumon igyekeztem felmérni mindazt, amire számíthatok. Amúgy a legrosszabb elképzeléseimhez képest sokkal jobbak voltak a reakciók. Főleg úgy, hogy Magyarországon, sőt, szerte a világon még mindig kevés ember szólal fel ilyen témában. Kiszámíthatatlan volt, hogy a reakciók milyenek lesznek. Azt hittem, jobban össze fogok omlani, de ez nem történt meg, viszont decemberre mély, idegi fáradtság lett úrrá rajtam.
2018-ban interjúztam veled hosszabban, akkor beszéltél először nyíltan a bulimiádról, és jól emlékszem arra, hogy amikor szóba került az édesapád, jelezted, nem beszélhetsz róla, készülőben van ezzel kapcsolatban egy nagyobb kiállásod, de egyelőre nem mondhatsz többet. Így visszatekintve, megfogalmazódott bennem a kérdés, vajon mennyire lehetett megterhelő mentálisan az, hogy lényegében el kellett tussolnod az egyik legfontosabb forrását az evészavarodnak?
Tisztán emlékszem erre, valahogy úgy kérdezted meg ezt, hogy utánanéztél, és nagyon sokszor a család, lányoknál gyakran az apa-lánya kapcsolat diszfunkciójában gyökerezik a bulimia és más evészavarok kialakulása. Szívem szerint azt mondtam volna neked, hogy igen, tudom jól, miért voltam bulimiás, viszont még nem mondhatom el ezt a részét az okoknak. Tudtam, hogy sem én, sem a társadalmunk nincs még készen erre. Ha akkor megszólaltam volna, úthengerrel mennek át rajtam, és semmit sem ért volna a felszólalásom, nem tudtam volna segíteni sem magamon, sem másokon. Nem tudtam volna a jelenlegi stabil helyzetembe, egyfajta segítő szerepbe kerülni. És ez a tudat akkor, ott, nagyon dühített. Már akkor is tudtam, hogy amit magamban tartok, azzal ártok magamnak és akár környezetemnek is. Egy ilyen trauma titkolása, cipelése méreggel itatja át a személyiséget és a mindennapokat. Örülök, hogy körbeért ez a szál, és most már úgy ülhetek itt, hogy nem félek beszélni.
Mondhatjuk azt, hogy, amikor a bulimiádról nyilatkoztál, az főpróbája volt a későbbi kiállásodnak?
Igen, bár nem összehasonlítható az eredeti okkal, mégis egyfajta próbatétele volt annak, hogy a nyilvánosság elé merek-e állni, és a szélesebb közönség hogyan reagál egy ilyen megszólalásra.
Ebben a tudatos építkezésben volt valaki, aki segített, vagy egyedül hoztad meg a döntéseidet?
A döntésemben nem befolyásolt senki, viszont többen támogattak benne. Szerintem bárkinek, aki elindul az önfelvállalás útján, egyedül kell meghoznia a döntést. Senki sem teheti meg ezt helyette, senki sem erőszakolhatja rá.
Az előbb azt mondtad, ha korábban állsz elő a történeteddel, buldózerrel mentek volna át rajtad. Ezt a közvéleményre értetted?
Igen, 2018-ban még a trauma jelentését sem ismerték szélesebb körben. Szerintem az elmúlt pár évben indult el igazán a folyamat, hogy az emberek tudatosabbak önmagukkal, az önismeretükkel kapcsolatban.
A kiállásod előtt volt olyan személy, aki a saját ügyével, bátorságával motivált téged?
Ilyen volt Sárosdi Lilla, akit sajnos akkoriban szétszedett a közvélemény. Cseh Laci interjúja pedig (amelyben a versenysportban tapasztalt negatív élményeiről, traumáiról beszélt) döntő jelentőségű volt. Nem hittem volna, hogy valaki pont a sportolók közül tesz meg egy ilyen fontos lépést. Azzal, hogy Laci megszólalt, egy olyan lavinát indított el, amiben egy olyan gyógyulási és társadalmi előrelépés lehetősége nyílt meg, hogy úgy éreztem, itt az idő megtenni a saját lépésemet.
Sokan, akik nem ismerik a bántalmazás természetrajzát, nagy eséllyel felteszik a kérdést, miért nem az édesanyád lépte meg mindazt, amit te megtettél? Mit mondanál azoknak, akikben felmerül ez az áldozathibáztató gondolat?
Azt üzenem nekik, hogy amíg nem voltak hasonló helyzetben, addig nem szabad ítélkezni sem. Az édesanyám idejében ráadásul nem volt ennyi információ a témában, akkoriban a családon belüli erőszakról nem beszéltek, ha szó is esett róla, lerendezték annyival, hogy előfordul családokban…
Mit szólsz ahhoz, hogy a kiállásod nyomán sokak szemében aktivista lettél? Tudsz azonosulni ezzel a „szereppel”?
Csak csinálom azt, amiben hiszek, és igyekszem önazonos maradni, de nem szeretnék semmilyen szerepbe belehelyeződni, hiszen az eddigi életem javarészt erről is szólt. Szeretném, ha mások is ki mernének lépni a rájuk aggatott szerepekből, ha azok nem kényelmesek számukra. Annyit tudok tenni, hogy a saját történetemmel arra buzdítok hasonló helyzetben lévőket, hogy mindenki képes fordítani a sorsán, lehet ilyen múlttal is normális életet élni, a fájdalomból építkezni. De ami az én utam, az nem biztos, hogy másnak is a legmegfelelőbb irány. Mindenkinek meg kell találni azt, hogy miből tud a legjobban gyógyulni, töltődni, felállni és újrakezdeni. Szerintem a gyógyulás egyik kulcsa, hogy megismerjük önmagunkat, és nem csak azoknak, akik bántalmazottak, vagy egy bántalmazó kapcsolatban vannak, hanem mindenkinek, aki elnyomásban él, és nem a maga igényei szerint éli az életét.
Az ügyet maximálisan a legjobb tudásom szerint fogom képviselni, de nem ez határoz meg, nem az adja az identitásomat, hogy bántalmazott vagyok. Nem is tudok igazán azonosulni azzal, amikor áldozatként definiálják a bántalmazottakat, mert én még a legmélyebb ponton sem éreztem magam áldozatnak. Inkább túlélő vagyok, sőt, azon túl is egy önazonosságra törekedő emberként nevezném meg magamat.
Az interjú további érdekes részeit IDE KATTINTVA olvashatjátok.
Kapcsolódó cikkek
