Sok barátságnak, sőt még rokoni kapcsolatnak is vetett már véget egy-egy kéretlen tanács. Ha pedig a babáról van szó, és netán arra vetemednél, hogy egy anyatigrisnek akarsz tanácsot adni, készülj fel a legrosszabbra!
Kezdjük azzal, hogy általános érvényű szabály, hogy ne adj tanácsot, ha nem kérik!
Tudom: “de ha…” meg “ez más….” meg “csak most az egyszer”…
Higgy nekem! Tudom, hogy remekül látod! Hogy azt hiszed, életmentő az, amit mondani szeretnél. Sőt! Tudod mit? Még el is hiszem neked! Biztos vagyok benne, hogy amit mondani akarsz, az kifejezetten hasznos lenne. De nem most. Az a rossz hírem van, hogy ha szeretnéd megtartani a jó kapcsolatod a frissen szült barátnőddel/menyeddel/lányoddal vagy bármelyik szívednek kedves kismamával, akkor bizony csendben kell végignézned azt, ahogy esetleg szerinted rosszul fogja, felkapkodja, elkapatja, cukros teával itatja, vagy három réteggel több ruhát ad rá, mint kellene. Mert ha szólsz, szinte garantált, hogy letépi a fejed.
Először is beszéljük át, miért is vagy életveszélyben, ha mégis úgy döntenél, hogy megmondod a tutit. Két opció lehetséges. Az egyik, hogy a friss édesanya teljesen bizonytalan, és valójában fogalma sincs, mit hogy kéne csinálnia. (Egyébként ez az állapot a legtöbb esetben a baba három hónapos korára rendszerint elmúlik, és a legbizonytalanabb anyáknál is eljön a várva várt magabiztosság.)
Ez esetben bármennyire is próbál lazának és vidámnak tűnni, belül csupa szorongás, és ha tanácsokat osztogatsz neki, anélkül hogy ő kérdezne, csak azt fogod elérni, hogy szegény még frusztráltabban fogja érezni magát, mert az ilyesmi egy hormonális, bizonytalan, fáradt anyának egyenlő azzal, hogy lebukott; már az egész világ látja, mennyire alkalmatlan, és egyszerűen nem fog tudni jól reagálni rá. A legjobb, amit ebben az esetben tehetsz, az az, hogy biztatod őt, és úgy segítesz, ahogy kéri. Engeded, hogy ő irányítson. Ha mosogatnod kell, elmosogatsz, ha meg kell fognod a babát, megfogod. Úgy, ahogy ő szeretné.
Ha úgy látod, tényleg ráférne egy tanács, mert mondjuk könnyebbé tenné az életét, akkor próbáld valahogy így: “Nahát! De klasszul csinálod! Anno én ezt még így csináltam, és ezt vagy azt tapasztaltam. Neked így milyen? Mik a te tapasztalataid?”
Ez jó esetben egy beszélgetést fog eredményezni, aminek eredményeképpen, ha szeretné, meg fogja kérdezni, te pontosan hogyan is csináltad. Ha nem, akkor nem. Akkor engedd el! Nem kell erőltetni.
Azt is fontos figyelembe venni, hogy előfordulhat, hogy te tudsz valamit rosszul, ugyanis rengeteg dolog változik a protokollban, akár pár év alatt is, legyen szó például lázcsillapításról, vagy a glutén bevezetéséről. Már csak ezért is hasznos lehet egy ilyen beszélgetés, mert simán lehet, hogy te tanulsz valami újat.
Ha a másik opció van érvényben, akkor a kezdő anya egyáltalán nem bizonytalan, hanem már eljutott abba a szakaszba, mikor szentül érzi, hogy ő tudja jobban. Tudja, hogy mi kell a gyereknek, és mindenki más kussoljon. Elnézést, ha ez kicsit erősen hangzik, de magam is jártam ebben a szakaszban, és elég jól emlékszem erre az érzésre.
Ebben az esetben azért idegesítik fel őt a tanácsok, mert az összesről azt gondolja, hogy hülyeség, és el se fog rajta gondolkodni.
Tudom, most, hogy színt vallottam, jogosan adja magát a kérdés, hogy valóban mindent jobban tudtam-e annak idején. A válasz persze az, hogy nem. A kéretlen tanácsadóknak bizony sokszor volt igaza. De ezt akkor egyszerűen nem tudtam befogadni. Szóval hiába volt igazuk, nem jártak jól, mert a tanácsuk csak szemforgatást és dühöt váltott ki belőlem, semmi mást.
Extra kellemetlen a tanácsadás, ha a gyerek beteg. „Gondoltál már rá, hogy megmérd a lázát?” Szerinted gondoltam?! Wow. Te biztos professzor vagy! Képzeld, megmértem a lázát!
“Nem kéne elvinni egy orvoshoz?!” Nem, nem kéne! Én vagyok az anyja, és hidd el, pont elégszer küldtek már haza az ügyeletről azért, mert tök feleslegesen vittem oda a gyereket ahhoz, hogy mostanra pontosan megtanultam, mik azok a helyzetek, amiket otthon is meg kell tudnom oldani orvosi segítség nélkül. És egy vírusfertőzés épp ez a helyzet. De azzal, hogy ezt kérdezed, csak azt éred el, hogy azt gondoljam, nem bízol bennem, és én is elkezdjem megkérdőjelezni a saját meggyőződéseimet. Ami ilyenkor különösen rossz érzés. Hiszen nagyon féltem őt. Jobban, mint te!
Persze előfordulhat olyan is, hogy az illető anyának valóban nincs elég tapasztalata, neked viszont igen, és életbevágó, hogy szólj. Ebben az esetben a következő módszert javaslom:
“Nem akarlak megijeszteni, de mikor az én gyerekemnek voltak ezek a tünetei, kiderült, hogy vakbélgyulladása van. Még szerencse, hogy végül bevittem a kórházba, különben nagy baj is lehetett volna.”
Nem mondom, hogy imádni fog, de valószínűleg el fog gondolkodni, és hallgatni fog arra, aki saját élmény alapján beszél. Ha pedig igazad volt, még hálás is lesz azért, hogy szóltál.
Szóval a lényeg: inkább kérdezz, segíts, légy jelen, és csak a legvégső esetben adj tanácsot!
Hidd el, ezért a tanácsért még hálás leszel nekem! Oh. Most jut eszembe, hogy engem sem kérdezett senki…
Semjén Nóra, az Anyakivan vloggere
Kapcsolódó cikkek
