Ha október, akkor halloween. A gyerekeknek izgalom, a szülőknek fejfájás, és éjszakázás, hogy kitalálják, és elkészítsék a rémisztő jelmezeket. Ilyenkor hagyományosan felerősödik a vita arról, hogy Magyarországon ünnepeljük-e egyáltalán halloweent, vagy csak mindenszenteket. Az ellenzők közül sokan tartanak attól, hogy pogány eredetű ünnepek fertőzik meg a keresztény, európai szokásainkat, mintha nem vett volna át már eddig is rengeteg pogány szokást a kereszténység az elmúlt kétezer évben. A keresztény hit és az európai kultúra nem légüres térben született, elvitathatatlanul hatással volt rá az a társadalom, ami a bölcsőjeként szolgált. A környező népek ősi szokásai néha észrevétlenül szivárogtak be, hiszen sokan, akik felvették az új vallást, hozták magukkal a hagyományaikat, amikben szocializálódtak.
Ha mindent ki akarnánk venni visszamenőleg, aminek egyáltalán köze van a pogány szokásokhoz és szimbólumokhoz, akkor búcsút kellene mondanunk a busójárásnak, a locsolkodásnak, a lucaszéknek, a farsangnak, a karácsonyfának, sőt magának a karácsonynak is, hogy csak néhányat említsünk.
Szóval eléggé szürke és egyhangú lenne az életünk.
Azonban szerintem van egy érdekesebb mozzanata ennek a kérdéskörnek, amiről ritkán beszélünk. Az intézményesült vallások ugyanis – és ebben nincs különbség kereszténység vagy bármelyik másik hit között – úgy tűnik, mindig is alapvető emberi igényekre adtak választ. Ilyen például a beavatás, a közösségbe tartozás, az ünnepnapok, amelyekkel megszakítjuk a szürke hétköznapok monotonitását, vagy a bűntől és bűntudattól való megtisztulás vágya. Mondhatjuk úgy is, hogy ha a vallások nem lennének, ki kéne őket találni.
Ám milyen alapvető igényre ad választ a halloween? A legősibb, legzsigeribb szorongásunkat hivatott enyhíteni, amit a halállal való szembesülés miatt érzünk. A gonosz teremtmények, a szellemek, a boszorkányok, a csontváz és a koponya mind az elmúlás szimbólumai. Az ijesztő dolgokkal szemben pedig két lehetőségünk van: vagy elbújunk, vagy kinevetjük őket, hogy ne legyen felettünk hatalmuk.
A halloweeni maskarák célja tehát tulajdonképpen kifigurázni, kicsúfolni mindazt, amitől mindannyian félünk a lelkünk mélyén.
Ez is olyan igazság, amit a pszichológia évszázadokkal azután ismert fel, hogy az emberiség már élt vele: a humor az egyik legérettebb énvédő mechanizmus. Az énvédő, vagy elhárító mechanizmusok azok a tudattalan működések, amelyeknek a szerepe, hogy megvédjenek minket azoktól a dolgoktól, amik fenyegetik az önértékelésünket, vagy túlzott stresszhez, szorongáshoz vezetnek. Ezeknek a kevésbé érett formái például a tagadás, az elfojtás vagy a projekció. Tehát amikor rémisztő jelmezekbe öltözünk, és ijesztgetjük egymást, voltaképpen az történik, hogy egy nagyon is kellemetlen gondolatot – a saját elmúlásunkat – közösen dolgozunk fel, sőt nevetünk ki, hogy jobban el tudjuk fogadni. Ez természetesen sokkal inkább ösztönszerű, mintsem tudatos.
A szerző további gondolatait a témában a CIKK FOLYTATÁSÁBAN ITT tudod elolvasni ebben a témában.
Kapcsolódó cikkek
