Eközben az addigra gyönyörűen felöltöztetett kisöcséd visszaöklendezte nagyjából a teljes reggelijét, így állhattam neki újra a felöltöztetésének.
Te pedig még mindig dacosan álltál a gyerekszoba közepén, követelve a repülős pulcsidat.
Elfelejtettük összekészíteni az úszócuccod, ráadásul ekkor tudatosult bennem, hogy nem vettünk szülinapi ajándékot az ovis társadnak, akinek délelőtt a zsúrja lesz. S mindezt azért, mert a hét elején az esti “mi lesz a héten” naptár kitöltése helyett mertem a vacsora mellé megnézni egy sorozatot. Majd azzal a lendülettel el is aludtam. Mea Culpa…
A cipődet se sikerült sehogy sem a jó lábra felvenned, ezért dühös lettél, én meg haragudtam rád – vagy inkább magamra – amiért már megint késésben voltunk. Öcskös sírt, hisz rámelegedett a kabát a hordozóban, én pedig összeszorított fogakkal húztam a fejedbe a sapkádat, csak induljunk már végre.
Érezted, hogy ez nem az én napom, és persze ha én feszültebb vagyok, te is azonnal érzékenyebbé válsz. Nem akartál elengedni az ovi bejáratánál. Újra és újra visszaszaladtál sírva, hogy ne menjek, maradjak még veled játszani. A tesódat kint kellett hagynom az ajtó előtt, mert a babakocsival nem fértünk volna be az öltözőbe, és hallottam, ahogy ő is sírni kezd, amiért egyedül hagytam. De közben úgy szorítottad a nyakam, úgy sírtál, hogy a szívem beleszakadt. Vigyelek haza? Hagyjuk ki ma az ovit? – gondoltam, de ekkor az óvó néni hirtelen átkarolt és beterelt a játszószobába. Még félve visszapillantottál, aztán a következő pillanatban már emelted is le a kedvenc markolódat a polcról és csatlakoztál a pajtásaidhoz.
Kicsit összeszorult a szívem, de indultam, hisz a kicsi már nagyon várta a visszatérésemet. Gyorsan elmentünk bevásárolni. Megvettük az ajándékot a szülinapi zsúrra, azt ügyesen becsempésztük az oviba anélkül, hogy észrevettél volna, majd hazagurultunk. Nyilván otthon jutott eszembe minimum öt olyan dolog, amit még meg kellett volna vennem. Leginkább azok a holmik, amikre nekem lett volna szükségem. Nektek persze minden megvolt, sőt abból is legalább háromféle, hisz sosem lehet tudni mikor mi ízlik, és mi nem.
Közben hívtak innen, hívtak onnan. Ez nem ér rá jönni a megbeszélt időben kifesteni a lakást, az nem tudja elvállalni a költöztetést, ez lemondja, az átteszi és még sorolhatnám? Olyan volt, mintha minden összeesküdött volna ellenem.
Kapkodva próbáltam ráncba szedni a lakást. Mosni egyet, hogy holnap is legyen valami normális, amit felvehettek. Igyekeztem csökkenteni a mosogató melletti rémséges edénykupacot, legalább néhány tányérral és pohárral, hogy este legyen miből vacsorázni. Eközben háromszor átpelenkáztam és egyszer ismét tetőtől-talpig átöltöztettem a kisöcsédet, miután ebédkor sikeresen leborította magát bolognai szószos tésztadarabkákkal. Persze a kicsinek jön a foga, ő is nyűgös volt és csak a karomban volt hajlandó megmaradni. A kiságyban alvósztrájkot hirdetett, így végül rajtam aludt el a fotelben.
Nem mozdultam, szinte levegőt is alig vettem, hogy pihenni tudjon, igencsak zsibbadt a karom, a teli húgyhólyagomról pedig ne is beszéljünk, de kibírtam. A gyerek nyugodt alvásáért mindent. Volt így másfél órám, amíg a bal kezemmel pötyöghettem a mobilomon – megválaszoltam néhány – legalább egy hetes – whatsapp üzenetet, álmélkodtam az instamamik csodálatos posztjain, gyermekbetegségeket böngésztem és még némi mahjongra is maradt időm. Micsoda luxus. Majd felébredt a picúr. Pelenkacsere, gyors nasi és már úton is voltunk érted.
Az oviból nem akartál eljönni, sírtál, hogy maradni akarsz, még játszani. Rendben, akkor maradjunk. 15 perc alatt, teljesen sikerült beborítanod magad homokkal, amit én jól elfelejtettem és legközelebb akkor jutott eszembe, amikor odahaza levetted a cipődet és körülbelül fél kiló finomszemcsés csodát szórtál szét az előszobában. Öcskös nyilván azzal a lendülettel át is négykézlábazott rajta. Rohantam a porszívóért, de a porszívó természetesen le volt merülve. Hát persze, hisz tegnap este kicseréltem a porszívótöltőt a laptop töltővel és elfelejtettem visszatenni. Marad a seprű-lapát kombó.
Éhes vagy. De amit készítek, az “büdi” azt “nem kérem”, mert neked tejszelet kell, meg túrórudi, hiába mondom, hogy az nem rendes étel. Meg hát amúgy is, elvileg az oviba uzsonnáztál nem? De nem, mert az is “büdi” volt. Majd egy órán át küzdök, hogy egyél valamit, ezalatt elkészítek három különböző fogást, de egyik sem nyeri el igazán a tetszésed. Legalább a kicsi még nem ilyen válogatós, ő mindenből kóstol kicsit, amit pedig meghagy, azt én megeszem. Helló, extra kilók gyerekek utáni maradékfalásból?
Épp csak elszaladok a mosdóba, ti már egymásnak estek. Ő elvesz, te ellököd, ő kicsi, borul, ordít, te meg sírsz, mert leszidlak, amiért bántottad a tesódat. Dühödben szétborítod a dézsányi duplót, majd kiborítod a fakockákat is, de egy másodpercig nem játszol velük. Amikor már látod, hogy egy pöccenés és felrobbanok, hisztibe kezdesz, hogy mesét AKARSZ nézni. Tudod, hogy nem szeretem, amikor ezt csinálod, de hajthatatlan vagy.
Jön az este, a fürdetés, ahol nem akarsz fogat mosni, hajat mosni, aztán kiszállni a kádból. A kicsi már alszik. Apa letette, kérlek, legyél csendben, de addig visítasz a kádban, hogy mégis felébreszted. Istenem, csak érne már véget a dackorszak! Észérvek, magyarázás, ölelés, nyugtatás semmi nem hat, ha valamit a fejedbe veszel, addig nem nyugszol amíg úgy nincs. Most épp azt, hogy a tiszta pizsama rossz, és inkább a régit akarod felvenni, és ebből nem engedsz, akárhogy próbállak is rábeszélni arra, hogy mégis szuper az, hiszen milyen érdekes krokodilok vannak rajta.
Nagy nehezen végül lefektetlek, megpuszilom a homlokod és betakargatlak. Még háromszor kimászol, én meg visszaterellek, és megismétlem a betakarás, simogatás, puszi rutint. Végül behajtom a szobád ajtaját és elindulok a nappaliba, hogy eltakarítsam a romhalmazt, amit magatok után hagytatok. Gübbedek a rakás dupló felett, és megpróbálom viszonylag halkan visszapakolni a kosárba a darabokat. Szétvet a feszültség; ma sem jutottam egyről a kettőre, szalad az egész ház, millió teendő maradt befejezetlen, elintézetlen, ráadásul úgy érzem, nektek sem voltam ma a legjobb anyukátok. Bűntudatom van, el is törik a mécses, szipogok egy kicsit két rendőrfigura felett.
Majd meghallom, ahogy mezítlábas tappancsaid cuppognak a folyosó kövén és egyszer csak a nyakamba borulsz. “Mami, te egy nagyon jó anyuka vagy” – súgod a fülembe, miközben illatos kis fejedet a vállamra hajtod. És én ott, akkor, elfelejtek mindent és elolvadok, elönt, mennyire nagyon szeretlek, és hálás vagyok, imádom minden pillanatát annak, hogy az anyukátok lehetek.
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
- Inkább csak a karjaimban tartottalak
- Ha tudtam volna… – Egy anya vallomása
- Néha sírok, nem miattad, hanem érted, kicsikém
Kapcsolódó cikkek
