Úgy tartják, egy gyerek felneveléséhez egy egész falu szükséges, de manapság örülünk, ha apát be lehet vonni egy kicsit a csemeték körüli tennivalókba és a háztartás feladatainak ellátásába. Régen megszokott volt, hogy a kisbabás házba besegített a nagymama, az anyós, a nénikék, a szomszédasszony. A többgenerációs együttélés is mindennaposnak számított, és az ilyen háztartásokban automatikusan leosztódtak a családtagok között a terhek, köztük akár a lelki problémák megoldása is. Egy modern anya azonban, lássuk be, igencsak magára van hagyatva.
Persze nem azt mondom, hogy az egészen biztosan jobb lenne, ha szülés után a kórházból hazaérve nap mint nap édesanya és anyós non-stop tanácsadását kellene hallgatnod, a húgod-nővéred-unokatesód pedig sütis tálakkal járna látogatóba napi kétszer. De valljuk be, néha olyan jól jönne a segítség! Csupán egy-egy óra gyerekfelvigyázás, amíg rendbe szeded magad, egy elmosogatás vagy egy kiteregetés, csak úgy spontán, hogy ne büdösödjenek már be a ruhák, ha addig legalább eljutottál, hogy elindítsd a mosást. Vagy csak egy kis beszélgetés, ahol valaki végre megkérdezi, hogy ?amúgy veled mi újság?? Nem a családdal, nem a gyerekekkel, nem a kutyával, a macskával, hanem VELED.
Gyakori jelenség, hogy az édesanyák egy idő után úgyszólván elfelejtődnek, szinte láthatatlanná válnak. Erről meséltek azok az anyukák is, akiket a gyermekük születése utáni első évről, és a közösségi védőháló hiányáról faggattam:
Erika családja biztos hátteret és sok segítséget nyújt a 27 éves édesanyának, ő nem is a feladatok ellátását és az abban való elveszést emeli ki. Számára barátnői elvesztése a legfájóbb és legérthetetlenebb.
“Sosem volt sok barátnőm, de ezzel a három csajszival már évtizedek óta elválaszthatatlanok voltunk. Pont mint a Szex és New York lányai – négy teljesen különböző világ, mégis tökéletes egész. Mindent megosztottunk egymással, és mindig számíthattunk a többiekre. Én estem teherbe elsőként közülünk. Eleinte nagyon izgatottak voltak a csajok is. Babavárót szerveztek, elkísértek a kelengye bevásárlásokra, érdeklődve nézegették a növekedő babáról készült ultrahang felvételeket. Aztán amikor a közös partikon már nem tudtam úgy élni – inni, bulizni – akkor lassanként már nem is hívtak szórakozni, de ez nem bántott, mert én sem vágytam már a nagy pocakkal az éjszakába. Az utolsó hónapokra viszont már a közös kávézások is elkoptak. A baba születésekor persze mind meglátogattak, megcsodálták a kicsit és cuki ajándékokkal halmoztak el minket. Az első hónapokban is fel-felbukkantak, de csak villámlátogatások erejéig; ringatták egy picit a kisfiam, elmesélték a legfrissebb híreiket a munkahelyükről, párkapcsolataikról és már viharzottak is tovább. Fél éves volt a kicsi, amikor a közösségi médián posztolt képeikből láttam, hogy közösen mentek el nyaralni. Nyilván nem tudtam volna velük menni, de nekem említést sem tettek az egész dologról és ez nagyon fájt. Amikor hazaértek, indítványoztam, hogy találkozzunk egy közös kávézásra, amire elsőként mindannyian rábólintottak, majd a találkozó reggelén szép sorban lemondták az eseményt. Ez azóta többször is megismétlődött. Barátságunk havi néhány sor üzenetváltássá szűkült, amiben legtöbbször valamilyen probléma kapcsán kérnek tőlem tanácsot (mielőtt szültem adóügyekkel foglalkoztam, s legtöbbször ez ügyben keresnek) és ennyi”- osztja meg történetét szomorúan a fiatal anyuka.
Emeséék korábban külföldön éltek, de a kisbabájuk születésekor hazaköltöztek. Fő motivációjuk az volt, hogy szerették volna, ha a kicsi szoros családi kötelékben, a nagyszülők közelségében nő fel. Persze titkon azért abban is reménykedtek, hogy a nagyszülők majd besegítenek egy kicsit a baba körül, és így nem maradnak annyira magukra, mint mondjuk, ha külföldön csak ketten lettek volna a babára.
“Ennél nagyobbat nem is tévedhettünk volna. Álomvilágban éltem, amikor azt gondoltam, hogy a nagyi majd tologatja a kicsit a Duna parton, én meg addig lezuhanyozhatok, vagy Petivel, a férjemmel esetleg becsempészhetünk majd a mindennapokba egy-egy randit. A nagyszülőket majdhogynem kevesebbet látjuk, mint amikor még Angliában éltünk. Élik a saját életüket. Peti szülei még utolsó éveiket töltik a munkában nyugdíjazás előtt, így ők viszonylag limitáltan érnek rá. Az én szüleim viszont már a nyugdíjas éveiket tapossák, mégis minden fontosabb, mint meglátogatni minket, vagy a kicsik körül segíteni. Persze jönnek látogatóba – első alkalommal még lelkes is voltam, hogy jaj de jó lesz, hogy megmoshatom majd a hajam, amíg ők szórakoztatják a picit – de valójában ilyenkor arról szól minden, hogy ők jól érezzék magukat. A kicsit a kanapéról szemlélik, kávét kérnek, elmesélik a legújabb pletykákat a szomszédokról, utánam kiabálnak a konyhába, amikor a gyerek éppen magára rántaná a DVD lejátszót, ahelyett, hogy odalépnének és megállítanák a dolgot, egyszóval katasztrófa. A kedvencem, amikor Tomi elkezd nyűgösködni, mintha kergetnék őket, úgy rohannak haza. Teljesen az az érzésem, mintha azt mondanák a viselkedésükkel, hogy mi már felneveltük a gyerekünket, és köszönjük szépen elég volt. Néha legszívesebben meg is mondtam volna már nekik, hogy azért több kooperációra számítottunk részükről, de végül mégsem visz rá a lélek. Petivel nagyon sokszor beszéltünk már arról, hogy lehet érdemes lenne keresnünk egy babysitter-t, aki itt-ott be tudna segíteni. Akkor most végül is mennyivel vagyunk beljebb, mint ha külföldön tettük volna meg ugyanezt?” – meséli csalódottan Emese, aki még hozzátette, hogy számára az a legfájdalmasabb, hogy saját szülei sem veszik észre, mennyire maga alatt van néha és mekkora szüksége lenne segítségre.
Az elhagyatottság, az egyedüllét érzése gyakori látogató az anyukák életében, főleg a baba első életévében, amikor szinte teljes izoláltságban telnek a napok és minden csak a kicsiről, annak napirendjéről, és az életünk és tennivalóink hozzáigazításáról szól.
Rékát első gyermeke születése után maga alá temette a szülés utáni depresszió, amit azonban hosszú hónapokig senki sem vett észre. Rékának kórházba kellett kerülnie ahhoz, hogy végre segítséget kaphasson.
“Pozitív beállítottságú embernek tartom magam, mindig is imádtam az életemet, a páromat, a munkámat. Nagyon szerettünk volna már családot, így elképesztően boldogok voltunk, amikor az első hónap próbálkozás után azonnal pozitívat jelzett a terhességi teszt. Vártuk a kis jövevényt, életünk legszebb hónapjai voltak azok. Aztán a szüléssel bennem valami megváltozott. Mintha átkapcsolt volna egy kapcsoló. Pedig nem volt semmi dráma, nem viselt meg különösebben maga az esemény, könnyű, gyors szülésem volt. De a kórházból hazatérve bekapcsoltam robot üzemmódba, és csak csináltam szünet nélkül a baba körüli teendőket, mindenben magamat sorolva utoljára. Lili, a kislányunk nagyon nehéz kisbaba volt – alig aludt, küzdött a szopizással és még hasfájós is volt. Nagyon sötéten láttam a helyzetet, úgy éreztem mindent elrontok, nem értek ehhez az egészhez és folyton azt képzeltem, hogy a kicsinek valami baja van, valami nem stimmel vele. Annyira rá fókuszáltam, annyira aggódtam, hogy magamról gyakran teljesen meg is feledkeztem. Sokszor már arra sem volt erőm, hogy tisztálkodjak, csak berogytam az ágyba, miután a kicsi nagy nehezen elaludt. Mivel alig aludtam és sokszor elfelejtettem eleget enni és inni, az amúgy is kevéske tejem is apadni kezdett. Ettől teljesen bepánikoltam, főleg mivel az egész család és a védőnő is nekem támadt, hogy én vagyok a hibás, én csinálom rosszul. Persze senki nem mondta azt, hogy ?Gyere feküdj le és aludj a következő szoptatásig, addig én vigyázok Lilire?. Végül át kellett állnunk tápszeres kiegészítésre, majd a teljes tápszeres táplálásra, amit én teljes kudarcként éltem meg. Viszont Lili körül rendeződni kezdtek a dolgok, szépen evett, növekedett és jól is aludt utána. Én viszont ugyanazt a beakadt lemezt hallgattam magamban továbbra is” – emlékszik vissza az édesanya.
“Aztán megint jöttek a kemény napok, a fogzás körüli iszonyatos nyűgösség, a szeparációs szorongás, amikor a kislányom hetekig nem volt hajlandó nélkülem aludni. Előfordult, hogy napokig nem ettem, csak egy-egy bögre tejeskávét gurítottam le, hogy valahogy átvészeljem a napot. Nagyon lefogytam, már 45 kilós voltam, amikor egy reggel nem tudtam kikelni az ágyból, egyszerűen nem volt erőm. A férjem kicipelt a kocsihoz és bevitt a kórházba, ahol bent is kellett maradnom. Infúziót kaptam, és nagyon odafigyeltek a táplálkozásomra, szép lassan visszanyertem az erőmet. A kórházi tartózkodás során találkoztam egy klinikai szakpszichológussal is, aki megállapította hogy szülés utáni depresszióm van, amire addig senki, de senki nem is gondolt. Se a párom, se a család, se a védőnő…, senki. Mindenki Lili miatt aggódott, azt hogy velem nincs rendben valami, senki észre sem vette. Mindig azt hajtogatták, hogy kapjam össze magam, vagy hogy nem kellene ennyit nyavalyognom, és amúgy is miért hagyom el magam ennyire. Mintha nem is számítottam volna már senkinek, vagy már nem az egy szem sikeres lányuk, vagy a kedves mosolygós feleségük lennék többé” – idézi fel a drámai történteket az azóta már ismét erős és egészséges Réka.
Valamilyen szinten minden anya átéli a láthatatlanság szindrómáját. A régi korok közösségi védőhálója mára szertefoszlott, szinte csak magunkra számíthatunk. Vagy mégsem? Merni kell megszólalni, merni kell segítséget kérni, merni kell kiállni magunkért és nem szabad szégyenkeznünk. Nem bírod az újszülött és a háztartás teendőivel való zsonglőrködést? Kéthetente néhány órára fogadj segítséget! Jól jönne egy szabad este? Ne félj megkérni a nagyit, hogy kedvenc sorozatát aznap este nálatok nézze meg, miután elaludt a kicsi. Hiányoznak a barátnők? Szervezz találkozót otthonod közelében és bízd apura a csöppséget.
Kommunikálj, kérj, mozdulj ki! Lépj ki a láthatatlanságból!
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
Kapcsolódó cikkek
