Az ultrahang megmentette a babám életét

“…a szűrések, oltások nem hiábavalóságok. Értünk vannak, a gyerekeinkért vannak”

Lassan négy éve tudok arról, hogy inzulinrezisztenciám van. Rendszeresen szedtem a gyógyszereket, tornáztam és diétáztam. Odafigyeltem magamra, de akkor még nem is azért, mert gyermeket terveztünk, csupán életmódváltásra szántam el magam. A nászutunkról aztán hárman jöttünk haza. Mondhatom, nagy volt az öröm”- kezdi történetét Ágota.

“Sajnos az öröm nem tartott túl sokáig, miután a tesztet megcsináltam, rá néhány napra hatalmas fájdalmaim voltak. Menstruációs görcshöz hasonlítanám, de annál sokkal intenzívebb. Tudtam, hogy valami nincs rendjén. A sürgősségin kötöttünk ki, ahol az ügyeletes nőgyógyász elvégezte a szükséges vizsgálatokat, megállapította, hogy van egy narancs nagyságú ciszta a méhemben, és a pete valószínűleg emiatt nem tud rendesen beilleszkedni.

A férjemmel úgy döntöttünk, hogy elmegyünk egy magánklinikára, hogy megvizsgáljanak. Eltöltöttem ott 3 napot, megbeszéltem a fiammal, hogy mennyire szeretem és ha megmarad nekem, ígérem, hogy én leszek a világ legjobb anyukája. És Ő meghallgatott!”

Ágota azt meséli, várandóssága rendben haladt egy ideig. Szorgosan járt szűrésekre, megmaradt a magánklinikai opciónál és már-már úgy tűnt, hogy happy end lesz. Aztán egyik napról a másikra elkezdett nagyon fájni a gyomra. “Olyan érzésem volt, mint akinek állandóan rugdalják a gyomrát. Egyik nap majdnem összeestem a fájdalomtól. Férjem bevitt a klinikára, ahol rögtön egy tüdőérlelővel fogadtak, biztos ami biztos alapon. Nem értettem, de bíztam benne, hogy értik a dolgukat.

A laboreredményem nem volt túl biztató, így megkértek maradjak, már csak azért is, mert épp költöztünk a családi fészekbe és ne tegyem ki magam felesleges stressznek. Gyűjtenem kellett a vizeletet, újra és újra vettek vért és semmi nem történt. Mígnem egyik nap újra jelentkezett a fájdalom, nagyon intenzíven és nagyon ijesztően. Majd elmúlt, jobban lettem, mintha semmi sem történt volna.

Egy hét után hazaengedtek, de egy nap után újra rosszul lettem, így vissza kellett mennem.”

33. hét… miért pont velünk?!

Ágota ekkor a 33. terhességi hétben járt. Az orvosa – miután laboreredménye nem volt túl kecsegtető -, átirányította őt egy másik intézménybe, ahol van intenzív koraszülött osztály. Bár sokáig nem tudták bizonyítani, de aztán felállították a diagnózist, miszerint toxémia lépett fel. Nem volt magas a vérnyomása, nem volt fehérje a vizeletben, egyedül a labor értékek ingadoztak össze-vissza (máj és trombocita).

“Az orvos megkért, hogy beszéljem át a férjemmel a dolgokat. Egyelőre nincs szükség sürgősségi császárra, de pár nap múlva lehet, hogy lesz. De alig mondta ki az orvos, az én vérnyomásom 170/120-nál járt. A fennálló helyzet miatt, vagy más oka lehetett, nem tudtam. A baba vérkeringése kezdett összeomlani, a vérnyomásom az egekben, és fehérje is megjelent a vizeletben.” “Irány a műtő – ez nem kérdés”- közölte az orvos.

“Az emberrel ilyenkor forog a világ egy 360 fokot, majd vissza ugyan ennyit, míg el nem szédül. Sokáig azt hittem, álmodok. Mármint, hogy én itt és most. És épp költözünk. És nincs semmi holmija a babának. És nekem sem. Valami ilyesmi kattogott a fejemben.

A császármetszés gyorsan ment. A kisfiam a 33. héthez képest jó súllyal született. 2300 gramm és 53 centiméter. Rögtön felsírt és én éreztem, hogy itt nem lesz baj. Épp, hogy szemet vetettem rá, rögtön elvitték kivizsgálásra. Tudtam, hogy csak másnap láthatom újra. Három napot töltött az intenzíven, és további hármat az újszülött osztályon.

A diagnózis: agykamra tágulat

Két hónapos korában elvittem a régi orvosomhoz, aki elvégzett a babámon egy has-koponya-csípő ultrahangot. Mivel ezt már a kórházban is elvégezték (koraszülött volta miatt), így nem számítottam rá, hogy akármi elváltozás lenne. Mivel a kis fejét nagyon hosszasan nézegették, megkérdeztem hogy baj van?! Mire azt a választ kaptam, hogy valószínűleg nincs, csak kissé tágabbak az agykamrái az átlagnál.

Ennek sok oka lehet, mivel koraszülött, így hát nyugodjak meg, figyeljem a kicsit és menjek vissza egy hónap múlva. Hittem, hogy nincs baja, hiszen semmi nem látszott rajta.

Közben jött egy időszak, hogy mindent visszahányt, naponta legalább kétszer. Aggasztott, de betudtam annak, hogy biztos túlette magát. Egy nap nagyon ijesztően szinte sugárban jött belőle a tej. Elvittem a sürgősségire. Megvizsgálták, majd arra jutottak, biztosan valami vírus. Irány a László Kórház, ahol közel egy hetet töltöttünk el úgy, hogy annyi információt kaptam, hogy lehet, refluxos a gyermekem. Mivel addig sem volt sok tejem, a kórházi lét alatt teljesen elapadt. Tápszereztem, ami többnyire benne maradt.”

Miután végre hazamehettek a kórházból, Ágota azt kezdte észrevenni, hogy mintha a babája nem tartaná magát. Nem emeli a fejét, az izmai mintha puhábbak lennének. Kiderült, hogy izomtónus gyengesége van. A koponya ultrahang eredménye is megjött, sajnos a tágulat nőtt, így neurológus szakorvost kerestek fel.

Bizonytalanság

“Eljártunk hetente, majd havonta ultrahang vizsgálatra, de nem volt változás. Már épp jelezni szerettem volna, hogy ritkábban hoznám kontrollra, amikor jelzést kaptunk, hogy a tágulat sajnos nagyot nőtt. Gyorsan kaptunk egy MR időpontot és nagyon izgultunk. Első gyerek, altatni kell, vénát szúrni, újabb tortúra, kezd kissé elegünk lenni, mi lehet ez, remélem tényleg semmi. Az MR vizsgálat kimutatta, hogy bár tágabbak az agykamrák, nem látszik, hogy pontosan mi áll a keringési probléma hátterében. Valószínűsíthető a Chiari I-es típusú elváltozással van összefüggésben, de nem biztos.

Itt kezdődött a kálvária. A neurológusunk megnyugodva hátradőlt, hogy várjunk, mert nincs egyértelmű tünete. Nem hány, nem szédül, nincs kitüremkedve a kutacsa, nem ingerlékeny és szépen fejlődik. Aggódva kérdeztem, meddig várjunk és mi történhet?

Elkezdtünk a férjemmel utánaolvasni. Itthoni és külföldi lapokban egyaránt. Mi történhet, mi az a Chiari, mi az az agykamra tágulat, összefüggések. Éjjel-nappal a netet bújtuk, hogy megértsük az összefüggéseket. Majd minden nap azzal ébredtünk, hogy nehogy baj legyen, nehogy valami történjen. Senkinek sem kívánom azt a pár hónapot, amiben akkor részünk volt.”

Prevenciós műtét

Ágota talált egy gyermekagysebészt Debrecenben, akivel konzultált. Az orvos operációt javasolt, amennyiben a szülők prevenciós műtét mellett döntenek. Ő sem tudta egyértelműen kijelenteni, hogy az agykamra tágulat és a kisagyi elváltozás összefüggésben vannak. “Nagy esélyt látott rá, de mivel Chiari I nem minden esetben okoz neurológiai tüneteket, így nem volt benne teljesen biztos.

Jött a dilemma. Megműteni egy 10 hónapos babát, akinek semmi tünete, de valószínűleg agyi nyomása lehet, amint bezáródik a kutacsa, avagy hagyni míg nem jelentkezik egy a problémára utaló jel. Ennek is utánaolvastunk, illetve kikértük egy külföldi agysebész véleményét is, aki nagyon segítőkész volt. Interneten keresztül elküldtük a leleteket és telefonon történt a konzultáció. Értette a dilemmánkat, de megnyugtatott, hogy ez a jobb verzió. Képzeljük el azt, ha a tünetek előbb jönnek, mint a diagnózis. A gyerek agya rohamosan roncsolódott volna, míg rájönnek, mi okozza. Ez a jobb lehetőség és élni kell a helyzettel, vagyis megelőzni a bajt. Vesztenivaló nincs. Persze ha leszámítjuk a mérhetetlen fájdalmat, amit ilyenkor egy szülő érez.”

Túl az operáción

“A döntés megszületett. A gyermekünket fájó szívvel kísértük, ahogy a műtőbe tolták, és én tudtam, amint bevitték, hogy jól döntöttünk. Elöntött egy megnyugvás és csak arra koncentráltam, hogy most a maximumot adjam a gyerekemnek. Nagyobb szüksége lesz rám, mint valaha és ez erőt adott, nagyon sok erőt. A műtét után egy nap telt el az intenzíven és mintha nem is egy operáción esett volna át. Evett, ivott, aludt és 14 óra múlva már az ölemben ugrálva örvendeztette az embereket. Mérhetetlenül boldog voltam a fáradt szemeimmel és az annál is fáradtabb lelkemmel.

Minden jól alakult. Nem hányt, nem volt láza és a feje sem fájt. A kontroll kimutatta, hogy csökkent a tágulat és minden rendben van. Öt nap után hazamehettünk.”

Azóta túl vagyunk egy MR vizsgálaton. Minden rendben van. Szépen fejlődik és mindennel utolérte a korabelieket. A heg is szépen begyógyult, szinte nem is látni.

Hogy így alakultak a dolgok, abban nagy szerepe van annak is, hogy nem csak kívülről vártuk a megoldást. Kutattunk, tanultunk, hogy tudjunk kérdezni, felelősségre vonni és döntéseket hozni, felülbírálni.

Azt gondolom a szűrések, oltások nem hiábavalóságok. Értünk vannak, a gyerekeinkért vannak. Ne érezzük szükségtelennek, pénz vagy időpocséklásnak. Sok jót köszönhetünk az egészségügyi rendszerünknek, a dolgozóinak és azoknak a vérprofi orvosoknak, akik még nem mentek külföldre. Itt maradtak és a gyerekeinket gyógyítják, legjobb tudásuk szerint. Legyünk hálásak a sorsnak minden nap, hogy egészségesek vagyunk, a gyerekünk jól fejlődik és van akarata. Viszont, ha úgy hozza a sors, hogy nehéz időket élünk, akkor se adjuk fel, ne ragadjunk meg benne. Minden jó elmúlik és ugyanez igaz a rosszakra is.”

Kapcsolódó cikkeink: