Kedves Judit!
Kétpetéjű ikerfiaim háromévesek lesznek májusban. Az elsőszülött akaratosabb, erőszakosabb, mint a második, vele már túlestünk egy dackorszakon. Sajnos csak azzal értünk el nála valamit, ha kitettük az ajtó elé vagy őt, vagy a játékát (amit dobált, amivel ütött). Most úgy látjuk, hogy tanult belőle, elég egy-két szó, és csinál szépen mindent, nagyon ügyes. A második teljesen más típus mindenben, ő most van benne a dacban, hisztiben. Nála a fenti módszer nem használ, mert amint bejön, máris kezdi elölről, illetve csak vigyorog az egészen. Ha valami nem úgy van, ahogy ő azt elgondolta, lefekszik a földre, és nem mozdul, illetve toporzékol. Sajnos a szavak leperegnek róla. „Zsarolással” is próbálkozunk, néha bejön (csak az kap túrórudit, süteményt, aki szépen eszik és hasonlók).
Mit tudok még csinálni?
Judit
Szia, Judit!
Az a helyzet – ahogy írod is -, hogy nagyon más tud lenni két gyerek, fejlődési iramában és személyiségében is. Mindegyikhez meg kell találni a kulcsot. Írj egy-két esetet, amikor tehetetlen vagy vele, remélem, úgy okosabbak leszünk.
Amit általánosságban tudok mondani: azt jó lenne felmérnetek, hogy lehet-e valamennyit engedni a „nem szabad”-okból. Mit jelent például a szépen evés? Meg kell enni mindent? Vagy szépen, kanállal, villával eszünk? Vajon ezt meg kell tennie egy háromévesnek?
Kedves Judit!
Igen, teljesen más a két gyerek, a második kicsit lassabb, türelmesebb (kirakózni szokott), az első a szélvész, robog, rohan, és mindent megválaszol(na) a meggondolós tesó helyett…
Igyekszünk nem teljesíthetetlen feladatokat állítani a fiúk elé. A szépen evés nálunk jelenleg azt jelenti, hogy ne maszatolják az ennivalót az asztalra direkt; ne nézzék játéknak az ételt; ne játsszanak a kanállal, villával. Nem kell mindent megenni (bár nagyon jó evők szerencsére), de ha nem kéri, akkor mondja meg; utána felállhat, elmehet. Látom, hogy ahogy telik a pocak, úgy megy el az eszük is , ráadásul ha az egyiknél beindul a vezérhangya, képes a másikat is magával vinni.
A legnagyobb gond most a rendrakás: ezt már egészen kis koruk óta gyakoroljuk, hogy mielőtt kimegyünk az udvarra, elmegyünk valahova , lefekvés előtt össze kell rakni a játékokat. Természetesen mi is segítünk. Levi azonban egész egyszerűen bojkottálja a dolgot (nem csak otthon, a bölcsiben is), úgy tesz, mintha nem is hallaná, játszik tovább, vagy ami rosszabb, a már összepakolt játékokat kiönti, és látom, hogy közben ezt nagyon élvezi.
Ha megharagszik valamiért a testvérére (van, hogy jogosan, például elveszi a kezéből a játékot; de sokszor ok nélkül is), elkezdi dobálni a játékokat szanaszét a nappaliban, erővel.
Ha valamit nem engedünk meg neki, mert nem szabad (például a konyhában levenni a pultról a kést), elkezd hisztizni, hasra vágja magát, durcáskodik, majd feláll, és elkezd sírni, hogy vegyük fel.Ja, és – tudom, kicsit hülyén hangzik – árulkodik a testvérére. Ezzel egyáltalán nem tudunk mit kezdeni – hogyan lehet egy ekkora gyereknek elmagyarázni, hogy ez nem szép dolog?
Teljesen más kérdés: ha valami rossz fát tettek a tűzre, valaki bekakilt vagy ilyesmi, és rákérdezünk, hogy ki volt az, kapásból egymásra mutogatnak, és mondják is a másik nevét. Ezt mikorra növik ki?
Üdv: Judit
Szia, Judit!
Azt hiszem, Levihez a gyors reagálás lesz a kulcs, és az, hogy következetesen közvetíted neki, amit nem szabad. Ha „nem hallja” a kérést, kiveszem a kezéből azt, amivel játszik, ránézek, és elmondom még egyszer. És mellette állok, és megkérem, hogy ezt rakja ide, azt meg oda. Amíg legalább egy-két játékot nem pakol (velem együtt) a helyére, addig nem folytatjuk az életet. Persze ez roppant időigényes, de az a lényeg, hogy érezze, hogy teljesen egyértelmű az, amit én akarok. Ez a korosztály még nem távirányítós, fizikailag ott kell lenni mellettük, és beavatkozni – nem bántón, nem hisztizve, de határozottan. Amúgy, ha a felnőtt hisztizni, rikácsolni kezd, hát az roppant szórakoztató (nem gondolom, hogy te ezt csinálnád, de azért előfordul, hogy mi viselkedünk úgy, mint egy kiborult hároméves.) Szóval higgadtan és következetesen, és – sajnos – százszor… Az a helyzet, hogy a gyerekek mindig vetélkednek a felnőttek figyelméért. Ha nem kapnak éppen pozitív figyelmet (és nem kaphatnak egész nap, egyszerűen nem lenne életszerű), akkor beérik a negatív helyzetekkel is, lényeg, hogy velük foglalkozzanak. Azt, hogy kialakuljon egy olyan kör, hogy a gyereked rosszalkodással nyerje el a figyelmed, úgy akadályozhatod meg, hogy egyszerűen nem veszel tudomást a hisztijéről. Ez nagyon nehéz, de kivitelezhető. Onnan tudom, hogy nekem is sikerült réges-régen, de ez persze gyenge érv lehet. Az erősebb érv, hogy éppen tegnap saját szememmel láttam egy valódi „rettenetes kétéves” valódi hisztijét a hetes buszon. A gyerkőc vörös fejjel rikácsolt, amit érteni lehetett a dologból – nem meglepő – a visszatérő „akarok” szó volt. Az édesanya nagyon stabilan fogta a kisfiút, amikor el akartam menni mellettük, előzékenyen arrébb tette, mintha egy bőrönd lenne. Amikor leszálltak, akkor is azt láttam, hogy tartja a gyereket, de nem vonódik be a hisztijébe. Öleli, és közben a nagyobbik fiával beszélget. A kicsinek néha megigazítja a sapkáját, kedvesen mond neki valamit, de se nem esik kétségbe, se nem próbálja mindenáron elhallgattatni. A jelenet végét nem láttam, de biztos vagyok benne, hogy a kicsi egy idő múlva elaludt anya vállán, vagy valami érdekes dolog miatt kizökkent a hisztiből, és maszatos arccal bár, de töretlen érdeklődéssel szemlélte a világot az anyja adta biztonságban.
Az árulkodásról pedig ne vegyél tudomást. Nem biztos, hogy igazat mond, de ha igen, akkor sem ő az, aki eldönti, mi helyes, mi nem. Ezért vagy te a felnőtt…
Drukkolok, hogy hamar kilábaljatok ebből a nehéz időszakból, hiszen hihetetlenül fárasztó lehet.
Kapcsolódó cikkek
