Sarah Schoppe-Sullivan kutató, aki a közelmúltban anyuka lett, ám csakúgy mint sok sorstársa, ő is tele volt kétellyel. Az alábbiakban egy nemrég megjelent publicisztikáját közöljük.
Annak ellenére, hogy fel vagyok vértezve egy fejlődéslélektan PhD diplomával, tisztán emlékszem az első pillanatokra és a rémületre, amikor kislányomat hazahoztam a kórházból. Nem voltam biztos benne, mit kell majd csinálnom és egyáltalán nem bíztam abban, hogy képes leszek olyan szülővé válni, amilyennek miatta lennem kellene, amelyet megérdemelne. Minden egyes apró döntés a táplálásról, ennek az apró védtelen emberke megóvásáról hatalmasnak és szorongással telinek tűnt.
Mi történik, ha nem tudom egy évig szoptatni? Kikapcsoljam a tévét, amikor ő is ott van a szobában, hogy megóvjam a passzív képernyőszennyezéstől? Jó lesz neki, ha öt hónaposan bölcsibe adom? A népszerű és rengeteg témát feldolgozó könyvek és tévéműsorok sem voltak túlzottan segítségemre, a gyermeknevelési kutatásokról már nem is beszélve.
Mivel kutató vagyok, tudom, hogy a nyilvánosság előtt publikált közlések során véletlenül biztos kihagytak valami nüánsznyi apróságot a tanulmányokból, ami persze megint csak nem nyugtatott meg. Aggódtam, ha egy este nem olvasok neki mesét, sosem tanul meg olvasni majd.
Személyes szülői élményeim részévé váltak kutatómunkámnak, melynek során más szülőket tanulmányoztam. Projektemben olyan frissen szülővé vált párokat vizsgáltam, akik 2008-2009 között üdvözölhették első gyermeküket. Kutatásaim során a szülői perfekcionizmust próbáltam meg mérni és azt, hogy a saját magunk és mások által támasztott elvárások felett hogyan lehet szülőként megfelelni.
Az anyukák – még azokban a családokban is, ahol mindkét szülő keresőnek számít – nem csupán viselik a szülői terhek java részét, de ők érzik a legnagyobb nyomást is magukon, hogy tökéletes szülők legyenek. Ez a jelenség nem újkeletű, a huszadik század második felében, amikor egyre több nő helyezkedett el a munkaerőpiacon, az anyaság szerepe és ideálja is megváltozott.
Az ezzel járó kettős nyomás leginkább a középosztálybeli és a felső-középosztálybeli anyukákat érintette. A jelenséget a kétezres évek elején Anette Laureau, amerikai szociológus összehangolt művelésként aposztrofálta, melynek lényege, hogy a szülő megpróbálja gyermeke tehetségének kibontakozását különböző szervezett tevékenységekkel elősegíteni, ezáltal a tapasztalatok által pedig a gyermek szellemi és szociális készségeit fejleszteni.
Kutatásaim során megbizonyosodtam róla, hogy a tökéletes anyává válás utáni vágy valójában magát a gondozást károsíthatja. Azok a szülők, akik kevésbé voltak saját képességeikben biztosak, sokkal inkább hagyatkoztak arra, mit mondanak mások, vagy épp mit gondolnak róluk más szülők.
A közösségi média megjelenése tovább erősítette ezt a jelenséget, hisz a szülők saját szemükkel láthatják, mások hogyan végzik szülői feladataikat és akarva-akaratlanul ítélkeznek, összehasonlítják önmagukkal. Az általam vizsgált szülők közül azok az anyukák, akik gyakrabban használták például a Facebookot, sokkal stresszesebbek voltak.
Az ironikus a jelenségben tulajdonképpen az, hogy minél jobban igyekszünk jó szülővé válni, annál kevésbé sikerül valóban jó szülőnek lennünk. A mások véleményén való aggódás nagyon lerombolja egy anyuka önbizalmát, ami egy olyan folyamatot indíthat el, ami által a gyermeknevelés sokkal kevésbé élvezhető és sokkal inkább stresszes.
Lehetnek ellentétek a különböző szakértők között olyan témákban, mint az alvásidő ideális hossza, vagy a helyes táplálás, de egybehangzóan és ellentmondást nem tűrően szinte majdnem mindegyikük egyet ért a jó szülővé válás módszerében.
A gyermeknevelés ugyanis sokkal inkább kéne a “hogyan”-ról, mint a “mit”-ről szóljon. A jó szülők ugyanis azok, akik figyelnek gyermekeik igényeire, képesek a nevelésüket a gyermek fejlődéséhez és fokozatos függetlenségi vágyukhoz igazítani. Azok a gyermekek ugyanis sokkal boldogabbak, akiknek szülei következetesek, melegszívűek, gyermekük viselkedése felé magas elvárásokat támasztanak, megmagyarázzák az okokat és összefüggéseket, szabályaikat és a mögöttük húzódó érvrendszereket, és bizony képesek tárgyalni is, ha szükséges.
A lényeg, hogy ne aggódjunk feleslegesen apróságokon. Tartsuk szem előtt, hogy nem a részletek a fontosak, hanem az egész. És persze ne higgyünk el minden posztot, amit a Facebookon látunk, hisz azok közel sem biztos, hogy a valóságot tükrözik és valódi képet adnak arról, más milyen szülő lehet. A legjobb ajándék, amit magadnak és gyermekednek adhatsz, az engedély a tökéletlenségre.
A cikk eredetileg a The Conversation-ön jelent meg.
Kapcsolódó cikkeink:
Kapcsolódó cikkek
