Amíg beszélgetünk, a legkisebb ott játszik körülöttünk. “Anya, anya!” – kiált fel néha, majd megnyugodva játszik tovább, miután Anita megsimogatja. Idilli kép. Nyoma sincs az éjjel-nappal síró, halálra rémült egyéves kislánynak, aki életének egy részét édesanyjával egy anyaotthonban, majd édesanyja nélkül egy csecsemőotthonban töltötte. Amikor a családba került, Anita egy hónap alatt tizenhárom kilót fogyott, a fiai naponta kérdezgették, mikor viszik vissza a kislányt. Anita is elbizonytalanodott. Félt, hogy nem fog menni, hogy rámegy a család, a férjével való kapcsolata. Aztán szép lassan megtört a jég. A kislány most mosolyogva játszik.
Anita arra tette fel az életét, hogy elhagyott gyerekeknek adjon esélyt a normális életre. Hogy addig, amíg örökbe adhatóvá válnak (sokszor csak másfél-két évesen), ne csecsemőotthonban várjanak. Hogy pár hónaposan is érezzék, szeretik őket. Ellátják, babusgatják, beszélnek hozzájuk. Legyenek saját ruháik, saját játékaik. Anita erre gondolt, amikor belevágtak. Meg arra, hogy amikor a harmadik fia megszületett, és másfél éves korában szétszedték a babaágyat, elrakták a babakocsit, akkor fájó üresség támadt a szívükben. A férje mondta ki először: “Ha nem lesz több kisbabánk, akkor most mit fogunk csinálni?”
Anita eredeti hivatása szerint csecsemőgondozó, ezért úgy érezte, egyenesen őt szólítja meg az a nevelőszülőket kereső plakát, amelyet az oviban pillantott meg. Elvégezték a férjével a tanfolyamot, és fél év múlva csöngött a telefon: egy hatnapos baba vár nevelőszülőkre. Délután már a kórházban voltak, és mire Anita elintézte a papírokat, a baba már a férje karjában volt. Ha addig kétségük lett volna, hogy más gyermekét nem tudják majd sajátként szeretni, ez azonnal szertefoszlott.
Az első heteket ismerkedéssel töltötték, éjszakákon át figyelték a baba minden lélegzetvételét. A három fiú is babusgatta, dédelgette a kis jövevényt, akit végül másfél évesen adtak örökbe, és aki azóta is boldogan él új szüleivel. Anita nem tagadja, az egész családot nagyon megviselte az örökbe adás. Pedig a szülők a kisbaba első napjaitól kezdve mondogatták a saját gyerekeiknek, hogy csak átmenetileg van nálunk a kicsi, egyszer majd eljön érte az igazi anyukája. Így próbáltak segíteni a fiúknak a tények elfogadásában. Az örökbe adás utáni nehéz időszakon az segítette át őket, hogy arra gondoltak, így van lehetőségük még több babának megadni az esélyt a méltó életkezdéshez. A lehetőség nem késett sokáig.
Hamarosan egy héthetes kisfiút fogadtak magukhoz, aki ugyanolyan szeretetet kapott a családban, mint a többi gyermek. Kétéves kora előtt azonban ő is örökbe adhatóvá vált, mivel édesanyja nem látogatta a nevelőszülőknél egyszer sem.
Anita azt mondja, rosszabbul viselték az egészet, mint előtte gondolták. A tetteiket ugyan a tudatuk irányítja, de az érzelmek túl erősnek bizonyultak. Az örökbe adott kisfiú szobájába három hónapig nem tudtak benyitni. Sokszor arra gondoltak: nem vagyunk mi normálisak, hogy ennek tesszük ki a családunkat. De szemük előtt lebegett a cél: még több babának megadni a lehetőséget, hogy igazi családban nevelkedhessen. Ezzel a saját gyermekeiknek is példát mutatnak: ezek az igazi értékek az életben.
Amikor azt gondolták, hogy már olyan sok mindenen mentek keresztül, hogy különösebb meglepetés nem éri majd őket, a két lány érkezése fenekestül felforgatta az életüket. Sári egyévesen került hozzájuk, és gyakorlatilag éjjel-nappal sírt szünet nélkül – a csecsemőotthonban eltöltött három hónap nehézségei tovább bonyolították a helyzetet. Nővére, Tímea ötéves volt, amikor hazahozták. Első este megkérdezte Anitát, hogy ma ki lesz az éjszakás, amire Anita ezt válaszolta: “A takarító, a szakácsnő meg az éjszakás felmondott, mostantól csak én maradtam”. A kislány viszonylag könnyen beilleszkedett, majd fél év elteltével, mire Sárival rendeződni kezdtek a dolgok, a pszichológus szavaival élve “Tímea is megérkezett a családba”. Most már mer önmaga lenni, sírni és ellenkezni. Mer lázadni. Anitát nem hívja anyának, kizárólag a saját anyjával való találkozások alkalmával, büntetésből. Volt, hogy letépte magáról a ruhákat, volt, hogy a derékig érő szőke haját akarta kopaszra vágni. Neki eddig nem volt apaképe, nem tudta, hogyan kell egy apát, egy anyát, a testvéreket szeretni. Most tanulja, és ez senkinek nem egyszerű.
Anita családja tartja a kapcsolatot a két örökbe adott kisfiú családjával, mindkét kisfiúval másfél év szünet után személyesen is találkoztak. A kisgyermekek nem ismerték meg sem Anitát, sem a férjét, sem a gyerekeket, de azt mondják, hogy ez így van jól. Azóta rendszeresen szerveznek közös programokat, családi barátokká váltak egymásnak. Csak Anita legkisebb fia mondogatja néha, hogy ez a kisfiú nem lehet az a baba, aki náluk nevelkedett.
Anitát sokszor kérdezik ismerősök, hogyan képes más gyermekét szeretni. Ő azt válaszolja, hogy attól fogva, hogy a gondjaira bízzák, nincs különbség a törődésben és a szeretetben. A nevelőszülőség olyan feladat, amelyben nem lehet előre tervezni. Nem tudod, hogy a következő héten örökbe adhatóvá válik-e majd a gyermek, esetleg visszakerülhet az eredeti családjába – de az sem ritka, hogy hosszú évekig, akár a nagykorúságig a nevelőszülői családban marad.
Anita most a negyedik gyerekét várja. Bízik abban, hogy a nemsokára megszülető kisbaba közelebb hozza egymáshoz az egész családot. A saját fiait abban erősíti meg, hogy saját gyereket nem engednek el. Soha. A nevelt lányokat abban, hogy attól még, hogy új jövevény érkezik a családba, őket továbbra is szeretni fogják. A szülőknek pedig ez ad erőt a nevelőszülői feladat folytatásához.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
