Vannak meseírók bőven, és pszichológusok is szépszerével. A kettőről együtt ön előtt még nem hallottam.
Magamnak találtam ki… valahogy hozta az élet. Magyar szak után pszichológiát végeztem, és ez a két dolog sokáig nem is ért össze bennem. Egyszerűen csak tanultam mindenféle módszert, közben kerestem a formát, ami rám van kitalálva, de valahogy semmit nem éreztem igazán hitelesnek.
Az irodalom iránti szeretet egyébként mindig is megvolt bennem. Rengeteget olvasok magamnak is, meg a gyerekeknek is. Tulajdonképp nekik köszönhetem, hogy írni kezdtem. Eleinte volt egy társam is, Győri Ildikó pszichológus, akit sokféle elakadással kerestek fel a szülők, akik szeretik a konkrét dolgokat, eszközöket, amiket be tudnak vetni egy-egy nehéz helyzetben. Ezért gondoltunk arra, hogy legyen egy mesekönyv, az a forma, ami a legbefogadhatóbb egy gyereknek, ami a legközelebb visz a szívükhöz. Ez az ő nyelvük.
De nemcsak a gyermek, a felnőtt is történetmondásra és -hallgatásra van kitalálva, legyen az beszélgetés, csevegés, önvallomás… Harari, a történész egyenesen úgy fogalmaz, hogy a történetmesélés képessége tesz minket emberré. Hiszen a lét- és fajfenntartás folyamatán túl az ember volt az egyetlen teremtmény, aki egykor a tűz köré ült, és elmondta, mi történt vele (vagy történhetett volna).
Az első könyvet – a Varázspálca szakszervizt – még ketten jegyzik Ildivel. Ebben egy iskolába készülő kisfiú, Danó egy bölcs diófához menekül, ha bántja valami, és az megvigasztalja őt a meséivel. Dühroham, szorongás, félelem egy orvosi beavatkozástól… mindenre van gyógyír. Egy nyolcéves kislány édesapja azt írta, a korábban zárkózott gyerekéből pozitív gondolkodású, sokkal tudatosabb és felszabadultabb kislány lett, miután olvasta; ez igazán jó ajánlás. De gondolom, minden “gyerekbajra” lehetne külön mesét írni.
Hát igen, a könyvek tulajdonképp “egymásnak adták magukat” nálam. A Varázspálca után jött a gondolat, hogy a traumatológiára került gyerekeknek is kellene segítség, hiszen az ilyesmi komoly krízis az életükben. Ezt saját életemből is tudom, mert sajnos az én fiam is megjárta a balesetit. A hozzá hasonló kicsik helyzetét, és az orvosok, nővérek munkáját is szerettük volna támogatni. Mesével bemutatni a különböző kezelések várható lépéseit, folyamatát, és a gyógyulástervező segítségével együtt elindulni a felépülés útján. Aztán ezt a könyvet olvasta egy olyan édesanya, akinek a kisfia affektív apnoéban szenved, vagyis erős érzelmi ingerre elájul. Ijesztő állapot. Kérdezte, írnék-e neki is mesét. Természetesen írtam; ez lett a Sümi mese. Eredetileg nem is kiadásra készült, de amikor ez az édesanya azt tapasztalta, hogy a fia hetekig nem ájult el, amikor sokszor olvasta, az nagyon lelkesítő volt.
És akkor egyszer csak Valentin rosszkedvűen ébred, mert előző nap epilepsziás rohama volt az iskolában. Fáradt, és kellemetlenül érzi magát a történtek miatt. Szerencsére ott a kutyája, Mázli. Bocsánat, ez már egy újabb gyógyító történet, a Valentin és Mázli.
Ebben plüssjátékok mutatják be a betegség különböző formáit, gyógymódjait és a szükséges vizsgálatokat, hogy konkrét fogódzót is nyújtsunk a betegségben érintett gyerekeknek és családjuknak. Ehhez a szaksegítséget dr. Altmann Anna gyermekneurológus és epilepszia-szakértő nyújtotta. Ő a Budai Gyermekkórház Epilepszia Központjának a vezetője, egy elhivatott, fantasztikus gyógyító, akinek régi álma volt egy ehhez hasonló kiadvány. Hónapokon át beszélgettem orvosokkal és szülőkkel, ötvöztem a valóságot a fantáziavilággal. Tudom, hogy szűk rétegről van szó, hiszen a gyerekeknek (szerencsére) csak egy százalékát érinti ez a kórkép, azért az is egy kisvárosnyi gyerek… azóta olvasta ezt a Kardiológiai Intézet pszichológusa, és már mondta, hogy ők is szeretnének valamit… nem tudom ez meddig megy… engem most igazából a Sümi mesék izgatnak, már írtam is egy újabbat. Hiszen minden közösségben van egy kisgyerek, aki kilóg a sorból. Persze a mesék nem feltétlen nekik szólnak, inkább a körülöttük élőknek.
Mindez inkább hangzik karitatív tevékenységnek, mint jó üzletnek.
Tény, hogy ezek azért nem bestsellerek. Kell hozzájuk anyagi forrás és kiadó, de valahogy mindig összeállnak azok az emberek, akiknek fontos a témájuk. És mint a népmesékben, az emberek kapaszkodót találnak bennük. Amikor felnőttekkel dolgozom pszichológusként, akkor is sok szöveget használok. Aki nem tudja, hogyan fogalmazza meg a gondját, hogyan nyíljon meg, annak segíthetnek az írók, költők, hiszen az irodalom nem csak szórakoztat. És talán nem véletlenül kerül elénk ez vagy az a könyv, amikor valamilyen kihívással küzdünk. Ha tudunk valakinek a történetéhez kapcsolódni, akkor törik a trauma: már nem vagyunk egyedül. Az én meséim is ezt a célt próbálják elérni.
Érdekes, hogy a praxisában inkább felnőttekkel dolgozik.
Igen, bár az ő kríziseik gyakran a gyerekneveléssel kapcsolatosak, így sokszor kerülnek a látóterembe például különféle tinédzserproblémák.
Gyerekkorában meséltek önnek a szülei?
Hogyne, sokat. De a főszakmám is hozzájuk köthető. Anyukám orvos, sőt sokáig egy kórházban laktunk szolgálati lakásban. Én végül nem lettem orvos, de azért gyógyító-segítő hivatás az enyém is.
Nem is kérdés, hogy a mesélést ön is folytatta.
Igen, a gyerekeim most hat-, nyolc- és tízévesek, és még bőven mesélünk. Nálunk nincs semmilyen saját kütyü, az enyémet használhatják, ha az oktatáshoz kell. Nincs napi gépidő sem, mert azt látom, hogy az agyoncsapja a játékot. Persze nálunk is nagy volt a csábítás, de e téren szerencsére hasonló elveket vallunk a férjemmel. Még tartjuk magunkat, bár tudom, hogy előbb-utóbb a mi gyerekeink is találkozni fognak a digitális világgal. Eddig azonban csak a hasznát láttam a késleltetésnek. És én azt mondom, az sem baj, ha a gyerek néha unatkozik. Nem kell mindig szórakoztatni.
- Kapcsolódó: Dániel András mesél
Minden mese segítség a maga módján, vagy van kimondottan olyan, hogy segítő mese?
Nem kell feltétlen külön kategóriába tenni ezeket, hiszen minden történetnek lehet olyan olvasója, mindenkinek lehet olyan élethelyzete, amiben az támasz lehet. Minden könyv gyógyítja az ember lelkét, bár az én könyveim célzottabban.
Jelentettek-e önnek az olvasnivalók segítséget saját gyerekei nevelésében?
Számtalanszor. Hiszen sokat beszélgetek velük arról, hogy nincs baj azzal, ha kilógnak a sorból, mint ahogyan semmi nem feltétlen jó vagy előrevivő csak azért, mert a többség csinálja. De egy szülőnek kihívás megértetni, elmagyarázni ezt. Próbálom nekik megtanítani, hogy tudni kell nemet mondani, függetleníteni magunkat mások ítéletétől. Van egy jelenség ma, amit úgy hívok, ‘szeretetnarkó’. Sokan ki vannak éhezve arra, hogy megfeleljenek, hogy szeressék őket, lájkolják a neten. Azt érzik, hogy annyira értékesek, ahány ember kifejezi azt. Mérgező dolognak gondolom, és emiatt is próbálom a gyerekeimet a képernyőtől a személyes kapcsolatok felé terelni.
Biztos hallotta már a kérdést: ‘hogy bírod?’, amikor szóba kerül, hogy három fiút nevel, nevelnek a férjével.
Igen, de nem szeretem ezt a ‘mártíranya’-narratívát. Én szerettem volna három gyereket, én vállaltam. Sokat könnyít a dolgunkon, hogy a fiúk korban közel vannak egymáshoz. De azért mi is küzdöttünk hasonló problémákkal, mint a karaktereim egyike-másika, például alvásgondokkal, kórházi bajokkal…
A fiai szerepelnek is a könyveiben?
A jellemvonásaik megjelennek egy-egy szereplőben, de nem játszanak főszerepet.
Mik a visszajelzések a történeteire? Hatnak?
Az olvasók sok ilyenről számolnak be, és ez a legjobb. Megdobogtatja a szívem, amikor azt mondják, ez vagy az a könyvem segített. Volt például egy epilepsziával küzdő kisfiú, akinek elmentem az osztályába érzékenyítő órát tartani. Jó volt látni, ahogy a kisgyerekek megnyíltak, azok is kezdték a közösség átlagos tagjainak érezni magukat, akik például cukorbetegek vagy más miatt térnek el az átlagtól. De az is jólesett, amikor egy édesanya megírta, hogy kisfia bevitte a könyvemet a kórházba, és a műtéte után magának mondott mesét belőle.
Milyen tervei vannak mostanság?
Gondolkodom képes műfajban – bölcsődéseknek, óvodásoknak. Egyébként meg zajlik az életem. Nem vagyok hivatásos író, de írni jó, olvasni jó, úgyhogy még bármit hozhat a jövő.
- Kapcsolódó: Az olvasás pozitív hatásai
Kapcsolódó cikkek
