24 órás utazás kisgyerekekkel – Ordítás ezerrel vagy sima ügy?

Amikor a volt németországi főnököm felajánlotta, hogy egy hónapig dolgozhatok nála nyáron, nem volt kérdés, hogy igent mondok-e. A gyors válaszom mögött az állt, hogy végre újból egy normális fizetés ütheti a markom, miután évekig otthon voltam két kisgyerekemmel, illetve az is, hogy kimehetek a „világba”, mint régen. Abba azonban nem gondoltam bele, hogy utazni kell, nem is keveset. Az útvonal: Tatabánya – Juist sziget, Északi-tenger.

Kutyával csak a vonat jöhet szóba

Amikor az utazást kezdtem tervezni, elsőnek az autót húztam át, mint opciót, hisz Juist olyan sziget, ahová nem mehetnek autók – mind a szárazföldön pihennek napi hét euróért… A következő a repülő volt, lehetséges landolási helyek között Dortmund, Hannover, Hamburg, esetleg Köln szerepelt, de mégsem a borsos nyári árak miatt esett ez az opció is, hanem a kutya miatt. Harminc kilós labradorunk ugyanis nem jöhet az utastérbe, a csomagok közé nem akartam pakolni. Maradt hát a vonat, tűrhető átszállási lehetőségekkel: Tatabánya-München, München-Hannover, Hannover-Norddeich Mole. A végállomás a szárazföld végét is jelenti, innen már a tenger az úr.

Eszkábáltunk egy szájkosarat

A négyéves nagy és kétéves kicsi izgatottan várta az utazást, már Tatabányán se bírtak magukkal: kifli kell, legyen kék a vonat, inkább piros legyen, majd amikor végre lecsendesedtek és tíz perc múlva a vonatnak is jönnie kellett, feltettem a kutyára a szájkosarat. Vadi új, bőr, jobb, mint a tavalyi vászon. Igen ám, de az istenadta egy bölcs mozdulattal eltépte a bőrt, volt szájkosár, nincs szájkosár. Márpedig ha nincs szájkosár, nem mehet fel a vonatra, hiába került több pénzbe az ő jegye, mint a gyerekeké. Azonnal kapcsolt az agyam, rohantam a MÁV jegypénztárhoz, hogy adjanak egy tűzőgépet. Persze, hogy nem adtak. Mint ahogy az állomáson levő pékségben sem. Végül egy szoláriumban kaptam egyet (miért van szolárium a tatabányai vasútállomáson?), egy nagyon kedves lány mentett ki a bajból, összetűzött szájkosár, rosszalkodó gyerekek, szétvert idegek, elindultunk. Győr környékén mind a három kezdett lecsendesedni, és a körülményekhez képest normálisan viselkedni, én pedig reméltem, hogy a szájkosaras akció után a kutyánk is befejezi a rendetlenkedést.

A tavalyi őrület

Egy évvel korábban már megtettük ugyanezt az utat, akkor a két gyerek rengeteget ordított, az idegeinkről pedig azt hittük, hogy gumiból vannak, hisz bírtuk hősiesen. Reméltem, hogy idén nem lesz meglepetés, nem késnek a vonatok, elérjük a köttetéseket, nem úgy, mint 2024-ben, amikor a müncheni állomásra közel egy óra késéssel érkezett meg a Railjet, én a két gyerekkel az ölemben, a kutyával a nyakamban futottam úgy, hogy a nagy torka szakadtából üvöltött amiért nem ő nyomta meg a vonat ajtajának nyitógombját, a férjem pedig utánunk a sok csomaggal úgy nézett ki, mint egy teherhordó szamár az Andokban. Most egy nem tervezett bécsi átszállás volt a meglepetés, hisz a vonatunk elromlott, de azonnal jött az újabb szerelvény, és probléma nélkül utaztunk tovább. Éjfél előtt elértük a hannoveri Intercity-t, amin a két gyerek meg a kutya reggelig aludt. Furcsán néztünk össze a férjemmel: tényleg van ilyen? Van.

Végre egy kávészünet

Reggel 5-kor leszálltunk Hannoverben, innen egy személyvonattal kellett tovább utaznunk, és mivel bármelyik, Norddeich Mole felé közlekedő személyvonattal mehettünk, tartottunk egy kétórás szünetet. Kávé, kifli, kutyapisiltetés, a szokásos… Reggel 7-kor újból vonatra szálltunk, és zötyögtünk négy órát. Bevallom, ettől az utolsó vonatozástól féltem a legjobban, hisz tudtam, hogy a gyerekek nem pihenték ki magukat, mi is hullafáradtak voltunk. Ekkor újabb meglepetést produkáltak a lányok: mind a kettő kidőlt, és a kikötőig aludtak, mint a bunda. Nem kellett se a nagy táska játék, se a másik táska étel és édesség, amiket felpakoltam és cipeltem hősiesen, miközben mondogattam magamnak, hogy mindenre fel vagyok készülve.

Fel a hajóra!

Juist, az úti célunk egy apró sziget az Északi-tengerben, amit napi egy hajóval lehet megközelíteni. Azért csak eggyel, mert az ottani életet az apály-dagály irányítja, ha pedig épp apály van, nincs víz, nincs hajó. Az aznapi hajó kora délután indult, simán elértük, sőt, jutott idő a kikötőben nézelődni, játszani. Nem mintha nekem és a férjemnek lett volna kedvünk meg energiánk rá. Egy játéksarok mentett meg, ahová a lányok beültek, és elfoglalták magukat, míg mi szusszantunk mellettük. A hajóút másfél óra volt, majd végre megérkeztünk. Amikor kiszálltunk és megöleltük az ismerősöket, nem tudtam, hogy a következő hónap mit tartogat számomra. Nem tudtam, hogy milyen helyzetek, milyen élettörténetek jönnek velem szembe, azt se tudtam, hogy magamban mennyit fogok vívódni az anyaság-munka-önbizalom szentháromságban. Akkor csak arra gondoltam, hogy végre, huszonnégy óra után megérkeztünk, és büszke voltam a gyerekeinkre, amiért ennyire simán bírták a nem egyszerű utazást.