„Autistának, ADHD-snak születünk, nem látszunk” – Neurodivergens gyerekek az iskolában

Ne babrálj! Ne ugrálj lábujjhegyen! Miért nem figyelsz? Ne kocogtass! Ne rázd a lábad! Nem igaz, hogy szúrós a pulóver! Ne vágj a szavamba! Nem is hangos! Akkor is edd meg! – mindannyian hallottunk már hasonló mondatokat szülőktől, tanároktól. „Eltérő idegrendszeri fejlődésű” – ezt mondják ma sok olyan esetben, amikor egy gyerek, kamasz (de akár felnőtt) valamiképpen – úgymond – kilóg a sorból.

Fotó: Getty

Ha diagnózisokban gondolkodunk, akkor ez jelenthet autizmus spektrumállapotot vagy ADHD-t  figyelemhiányos hiperaktivitás zavart), ám Sulyok Eszter szakpszichológus, a Multiverzum Műhely munkatársa arra figyelmeztet, hogy ne a különféle „bélyegekre” koncentráljunk, hanem egy olyan közeg megteremtésére, amiben mindenféle ember boldogulni tud, sőt, jól tudja érezni magát. Ettől még persze nem árt megismernünk jobban ezeket a fogalmakat. Sőt, mond még egyet: neurodiverzitás. – Az emberi agy és idegrendszer – a természet megannyi más csodájához hasonlóan – eltérő módokon fejlődhet és működhet – magyarázza. – Ennek megfelelően sokféleképpen tapasztalhatjuk és dolgozhatjuk fel a világ jelenségeit, és eltérően is reagálhatunk rájuk. Vagyis nem szabad azt feltételeznünk, hogy ennek csak egyetlen helyes módja van. A neurodiverzitás fogalma kifejezi, hogy a többségi társadalom tagjaitól eltérő működésű idegrendszerrel rendelkezők is a normalitás részei. Érdemes észrevenni a bio-pszicho-szocio diverzitásban (vagyis sokféleségben) rejlő erősségeket is – így kaphat mindenki egyenlő esélyeket akár az iskolapadban, akár általában a közösségi életben.

Fotó: magánarchívum

Mások, másképpen

De hányféleképpen is lehetünk különbözőek? A neurodiverzitás fogalomkörébe sok minden belefér, vannak veleszületett és szerzett állapotok (ide tartozik például az autizmus és az ADHD vagy a különféle tanulási- és részképességzavarok, mint a diszlexia vagy diszkalkulia). – Az érintettek többen vannak, mint gondolnánk (az emberek mintegy húsz százaléka), csak hát a szüntelen vonatot tologató kisfiú és az antiszociális, de zseni professzor mellett sokan láthatatlanok, de…” jelzővel kiegészítve. Így ők azt gondolják, hogy ha valaki nem látszik autistának vagy ADHD-snak, akkor az jobb, mint ha annak látszana. Csakhogy autistának, ADHD-snak születünk, nem látszunk.

Csík helyett halmaz

A pszichológus munkája során sokszor hallja szülőktől, hogy gyermekük enyhén érintett, „a spektrumállapotok szélén helyezkedik el”. Ezt a bizonyos spektrumot azonban nem egy hosszú csíknak kell elképzelni, aminek van széle, inkább egy nagy halmaznak, ahol sokféle verzió létezik. – Lehetetlen számszerűsíteni, ki az „autistább”: aki nehezebben nyit az emberek felé? Aki rugalmatlanabb viselkedésű? Aki mindig csak ugyanarról a néhány témáról szeret beszélgetni? Vagy a kamasz, aki kifele kiválóan működik, de olyan áron, hogy a szorongása kordában tartására folyamatos önsértéseket követ el? Ráadásul az „enyhébb” tüneti kép nem jelent feltétlenül enyhébb érintettséget vagy azt, hogy az érintett és környezete kevésbé szenvedné meg ezt az állapotot, és ne lenne szüksége szaksegítségre.

Ezeknek a gyerekeknek a tanévkezdés és az őszi időszak általában hatalmas teher. Rengeteg emberhez kell alkalmazkodni, temérdek elvárásnak megfelelni. Sokan küzdenek valamilyen szenzoros reaktivitással, késleltetési, figyelmi nehézséggel; ők sokkal több kiszámíthatóságot, élményt és vizuális támogatást alkalmazva tudnának hatékonyan tanulni a szakértő szerint. Így eleve sokkal jobban kifáradnak, amitől kevésbé jól kompenzálnak, és sajnos sok esetben társaik, sőt, olykor a felnőttek részéről is kapnak bántó megjegyzéseket. Felmerül a kérdés: jó-e egy hagyományos, konzervatív szellemiségű általános iskola egy ilyen gyermeknek. – Az én válaszom az, hogy valójában senkinek nem az – szögezi le Sulyok Eszter. – Kis létszámú, személyközpontú oktatás lenne jó akár asszisztensi segítséggel; minden gyereknek ilyen iskolára lenne szüksége. Hiszen miért is kellene, hogy szorongás kötődjön a tanuláshoz?!
Kis- és nagykamaszkorban aztán beindulnak a szociális játszmák, amelyek a pszichoszociális fejlődésnek egy olyan szenzitív időszakában erősítik fel a félelmeket, amikor kritikusan fontos lenne, hogy a fiatal énképe megszilárduljon. Ám ő nem tud mindenkinek megfelelni, csak küzd érte, és ennek az ára rengeteg szorongás. – Ha egy családban nem beszélnek erről, ha tabukat gyártanak, azzal csak azt érik el, hogy a gyerekükből olyan felnőtt lesz, aki örökké azon igyekszik majd, hogy toldozott-foldozott neurotipikusnak látszódjon, vagyis nem lesz önazonos.

Illusztráció: Getty

Jobb tudni a valóságot

Van szülő, aki fél a diagnózistól, pedig a gyerek nem attól lesz autista, hogy lesz róla papírja. – A valósággal szembenézni nehéz, de fontos. Ugyanakkor lényeges az is, hogy ha nem klinikai szintű egy probléma, akkor ne kezeljük zavarként. Mindig kérdezzük meg magunktól: valójában kinek gond egy adott állapot, a gyereknek vagy a környezetének? Mi ebben a folyamatban holisztikusan, rendszerszemléletben gondolkodva igyekszünk támogatni az érintett családokat, hogy ki-ki lehetőséget kapjon arra is, hogy mentálisan egészségesebben fejlődjön, és újrakeretezhesse a korábbi megéléseit – mondja Sulyok Eszter, hozzátéve, a fő cél nem az, hogy a hozzájuk fordulók ne tűnjenek érintettnek, hanem az, hogy saját magukat jobban megismerve megtalálják azt a működésmódot, ami szorongásmentes, önazonos, és akár az iskolában, akár kortársaik körében  érvényesülni tudjanak. A szakértő szerint ez nagyban múlik az adott intézményen és az ott dolgozó pedagógusokon. Érdemes arra építeni, hogy mindenkinek megvannak a saját erősségei és szükségletei, a hangsúly pedig az illető megértésén és sajátosságainak elfogadásán legyen. A csoportos neuroaffirmatív terápia célja nem az, hogy „megjavítsák” ezeket a gyerekeket, azt üzenve ezzel, hogy ők valamiképpen hibásak, hanem önbecsülésüket erősítve keressünk nekik személyre szabott stratégiákat, építve a sorstársak támogatására, hogy ők is átéljék a valahova tartozás élményét.

 A cikk eredeti formájában a Szimpatika magazin októberi lapszámában jelent meg.

Kapcsolódó cikkek

Család Az ADHD korai jelei – ezért olyan fontos felismerni őket

Család “Nem azt nézem most már, hogy mi nincs, hanem azt nézem, hogy mi van” – kétgyermekes édesanya borderline személyiségzavarral

Család ADHD: ezek lehetnek a korai jelei

Család Ez már lehet ADHD? – Gyermek- és ifjúságpszichiáterrel beszélgettünk a Szülőpercek podcastben

Család „A világon a legrosszabb dolog, ami történhet veled, hogy gyereked lesz” – ezt gondolta a színésznő

Kisgyerek „Kódos gyerekek”: Mit jelent az SNI és a BTMN?