Hatéves vagyok, a legnagyobb. Tesóim, még oviba sem járnak. Félek az iskolától, apa nem is akarja, hogy járjak, csak olyankor, amikor Marika néni azt mondja, olyan okos vagyok, orvos is lehet belőlem. Ilyenkor apa kidülleszti a mellkasát, mint a papinál a nagy kakas. Mikor Marika néni elmegy, mégis azt mondja, sosem leszek orvos, a lányok másra jók. Sosem mondja, hogy mire.
Mikor felkeltem, anyu nem volt itthon, apa azt mondta, a piacra utazott busszal. Anyu sosem megy a piacra, de kinőttem a papucsom, biztos vesz nekem.
Olgica sír az ágyában, apa bütyköl valamit a konyhában. Csupa fekete a keze. Abba a lila rongyba törli, amit anyu a régi mamámtól kapott, aztán kiveszi Olgicát az ágyból.
– Csend! Kapsz kaját.
Cumisüvegből eteti a húgomat, mikor Mici is felébred.
– Éhes vagyok! Anya…
Apa nem figyel. Kimegyek a konyhába, vajazok egy szelet kenyeret. Látom, már csak kettő van, anya biztos vesz. Odaadom Micinek. A héját nem szereti, azt én eszem meg.
Később Olgica megint sír, de amikor megböködtem apa combját, és azt mondom neki, hogy tele lehet a pelusa, nem válaszol. A kocsinak a micsodáját szereli az asztalon. Állok mellette egy kis ideig, de Olgica megint sírni kezd. Még egyszer szólok apunak. Megváltozik az arca, csomóba húzódik a szája, és összeszűkül a szeme. Az egész feje piros lesz.
– Akkor cseréld ki! – A hangja keményen csattan a fejemben. Összerándulok és sírni kezdek, pedig nem akarok. Meleget érzek a bugyimban. Összeszorítom a lábam, de valami kifolyik a linóleumra. – Bepisiltél, cseszd meg!
Olyan gyorsan áll fel, hogy a szék hátraborul és hangosan esik a földre. Olgica és Mici csendben figyelnek, a szemük nagy lesz. Apa megfogja a vállam, párszor előre-hátra ránt. A fejem ide-oda lökődik, fáj a nyakam, de nem merek sírni. Nem merek ránézni sem, összeszorítom a szemem. Ahogy rángat, talpam megérzi a nedvességet, elázik a zoknim. Elenged, aztán hátulról a lábamnak ütődik valami, csak a felmosóvödör ide-oda zötykölődő fülének zaja hallatszik, ahogy hátranézek, látom, hogy felborult, a víz pedig kifolyik belőle. Egy pillanatra csend lesz, aztán bevágódik az ajtó. Odanézek, az üveg kiesik és darabokra törik. Minek néztem oda! Nem akartam, nem akartam, nem akartam… A szél hideget hoz a konyhába. Micike sírni kezd, Olgica is. A vödörből folyik a víz, a tócsa megnő körülöttem. Nem nézek a testvéreimre, kimegyek a fürdőszobába törölközőkért. Mindent felitatok, tisztába teszem Olgit, Mici segít, mert nagyon kakás. Utána átöltözök, mindent a kádba teszek.
Ülünk az ágyon, nézzük a tévét, apa nincs bent. Kint beszél valakivel.
A talpamnál piros a zoknim. A vécén nézem meg, miután bezárom az ajtót. Fájni kezd a csík, teszek rá papírt, visszahúzom a zoknit. Nem ülök vissza az ágyra, maradok a linóleumon, csendben folyik a könny a szememből, és egyre hidegebb van.
– Mi történt? – lép be anya, és az ajtót figyeli.
– Én voltam – suttogom. – Odanéztem, és eltört. – Anya a fejét rázza és hátrafordul, apa is bejön, nézegeti az üveget.
– Mi történt, Béla?
– A kölykeid nem tudnak kussban lenni.
– Mit csináltál, Béla? – anya suttog. – Hívj üvegest – mondja hangosabban.
– Mi a faszból? – Egészen anyához hajol, utána megváltoztatja az arcát, kimutatja a fogát.
Anya nem szól, kipakol a szatyorból. Kenyér, vaj, kék cukorka. Papucs! Zöld, azt szeretem.
– Ez vetted?
– Ezt.
– Te hülye, ez két balos.
– Dehogy az – anya kikapja a papucsot a kezéből. – Istenem…
– Ehhez is hülye vagy!
– Siettem…
Apa meglegyinti a levegőt fekete kezével, anya eltakarja az arcát, apa a földre dobja a törlőt.
– Szaros a gyereked, tedd tisztába!
Anya bejön, rózsaszín a szeme. Megölel, majd Micit is, aztán Olgihoz lép, aki kinyújtja pici kezét a kiságy rácsán.
– Tisztába tettük – mondom halkan, mire hozzám fordul és megköszöni.
– Nincs mit – felelem, éppen úgy, mint a nagyok. Az okosak. Az iskolások. Lenéz a lábamra, én is lenézek, megint piros, most jobban. Hátrébb lépek, cuppan.
– Mi van a gyerek lábával? – sikkantja ki a szobából, egész a konyháig, apa felé. Magas a hangja, pedig nem énekel. Apa viszont mennydörög, hogy „honnan a faszból tudná”, bütyköl tovább, odébb túrva az asztalon a papucsom.
Anya leveszi a zoknimat, utána kiabál, sír, aztán ölbe kap, és a fürdőbe visz. Felültet a centrifugára, nézi a kádba dobott ruhákat, nézi a vödröt – eltörött. Sír, belekotor a csap alatti fiókba, azt mondja, kell még lennie ragtapasznak.
– Ki törte el a vödröt? – kérdi, közben az arcom két puha tenyerébe fogja. Meleg, ettől én is pityeregni kezdek.
– Apa nekidobta a lábamnak – hüppögöm, nagyon halkan. Nem akarom, hogy apa hallja. – De én voltam a rossz. Bepisiltem.
– Miért?
– Mert apa kiabált.
– Miért?
– Mert Olgicának pelus kellett.
Anya beköti a lábam egy kicsi törölközővel, a szájába folynak a könnyei. Ölben visz a szobába, letesz az ágyra Mici mellé. Apát nézem, ahogy anya odahajol hozzá. Halkan szólítja meg, hangja elolvad a gőzben. Nem értem, amit mond. Utána a tűzhelyhez megy, leveszi a fedőt, kavarja a levest. A vállát emeli, leereszti, sokszor. Egyszer csak megfordul.
– Két órát, két órát kértem, hogy vigyázz rájuk. Csak a papucsért mentem!
– Azt is elbasztad, azt is! – Apa anyához dobja a két papucsot, az egyik beleesik a levesbe. Kiveszem Olgicát a kiságyból, átviszem a kicsiket a hátsó szobába, pszt mutatok, és bezárom az ajtót. Most minden sistergős és savanyú, füstös, és fáj a gyomrom. Beszélnek, de nem értem. A küszöbre ülök az ajtó elé, hogy a veszekedés fájása ne menjen be az ajtó alatti résen. Anya arca is piros, apáé is, apa szája nagyra nyitva, anya szeme a földet nézi, utána apát, és repül a papucs. Apa arcába. Fröccsen róla a forró leves, idáig repül a cseppje, mert elkapja a karomat, de nem merek mozdulni. Apa felkapja a cukorkát, földhöz vágja, a fejem mellett kék szilánkok úsznak a levegőben nagyon lassan, aztán az egyik cukorka a hajamba ragad.
– Tűnj el innen! Tűnj el ebből a házból! – ordítja anya, de ha nem látnám mozogni a száját, azt hinném, valaki más az. A hangja éles, mint a sas vijjogása. Apa odalép és megfogja a nyakát.
Tátogok, de nem bírom mondani, hogy elég. Tátogok, azt akarom, hogy hagyják abba, öleljék meg egymást, minket… Nem kell papucs, jó a régi…
Apa még mindig fogja anya nyakát, anya a tűzhelyen tapogat valamit, aztán csatt és fröccs, és leesik a szedőkanál. Csúnyán csörög a kövön.
Apa fájósan ordít, fogja az arcát, és az ajtóhoz szalad.
– Itt fogtok éhen dögleni!
Megint csattanás az ajtón, nem nyitom ki a szemem. Hallom az üveg csilingelését, pedig nem is néztem oda.
Anya melegen ölel, velem ül a küszöbön. Simogatja a hátam, ömlik a könnye. Reszket a kezem, a lábam, még a fogam is, mint amikor sötétig szánkózunk.
Megszorítom, de nem tudom kimondani, amit ő szokott, hogy minden rendben lesz. Helyette csak ez megy a fejemben: itt fogtok éhen dögleni. Most már sírok én is. Hiányzik apu. Ugye nem ment el örökre?
Sok nap múlva papa jön értünk, egy IFA-val. Mindenünket felrakják rá, és papához költözünk. Anyunak dolgoznia kell, így papa vigyáz ránk. Sokszor reggeltől estig. De papa mindent megtanít a csirkékről meg a disznókról. Szeretjük őt. Azt mondja, olyan okos vagyok, állatorvos leszek. De az ő mellkasa nem dudorodik úgy, mint apué régen.
Húsz évvel később
Az ajtó nagyot dörren, a zárban levő kulcs a rajta lévő biszbaszokkal együtt megcsörren, és a padlóra hull.
Hát ennyi?
Remeg a kezem az el nem csattant pofon erejétől, torkomban fájdalom feszít az előbbi szorítástól. Egy könnycseppem a sártól mocskos padlóra hull, majd még egy és egy újabb.
Itt fogtok éhen dögleni!
Átdübörögnek rajtam Robi utolsó szavai, úthengerként gázolnak rajtam keresztül, amitől a padlóra esem, fejem koppan, tekintetemmel a lányok szobájának ajtaját lesem, majd a fürdőszobát kutatom. Vizet!
Most végre minden csendes, a hideg azonban bekúszik a hálóingem alá, egyre inkább reszketek, és nem tudom, örüljek vagy essek kétségbe. Eltűnnek a gondolatok, a koszos előtér, az összefirkált szobaajtó, a büdös-penészes fürdőszoba, Robi, én… és eltűnnek a gyerekeim. Nem!
Térdre küzdöm magam, elkúszok a fürdőszobáig, ahol a kádba kapaszkodva felállok, és a tükörbe pillantok. El kellene fordítanom a fejem, de kényszerítem magam, hogy megnézzem, mit csinált velem. A szám felrepedt, az egyik fogam eltűnt a számból, a szemem alatt és a nyakamon piros foltok éktelenkednek. Megkapaszkodom a mosdó szélében, kapkodom a levegőt, könnyeim a vízköves kagylóba hullanak. Megnyitom a csapot, kortyolok a vízből, de nem mosom le róla a mocskot. Nem mosom le a gyalázatot.
Megkeményítem magam, megkeresem a telefonom, viszont a betört kijelzőjén alig látok valamit. Megpróbálom beütni a számot, majd reménykedem benne, hogy felveszi valaki.
– Segélyhívó, tessék.
Elcsuklik a hangom ahogy beleszólok, megfordul a fejemben, hogy leteszem, de ezt most muszáj. Nem magamért, a gyerekeimért.
– Megvert a férjem. Kérem, segítsenek!
A “Gyermeked voltam, anya lettem – anyaság generációkon át” elnevezésű pályázatunk további munkáit IDE KATTINTVA olvashatjátok.
Kapcsolódó cikkek
