A képeid láttán az emberben azonnal kialakul a kíváncsiság: ki ez a nő, aki így képes látni a világot?
Hogy ki vagyok? Mostanában, az életemnek nagyjából a felénél én is el-el gondolkodom ezen. Egy kíváncsi, kortalan, sehol otthon nem lévő emberként gondolok magamra. Érzékeny vagyok, talán túl érzékeny is, megviselnek a társadalmi igazságtalanságok, de egy természetfilmen is el tudom sírni magam. Általában, legalábbis remélem, rajta vagyok a humortérképen, de vannak béna napok is, amikor lecsúszom róla.
És még sok minden vagyok. Két folyton pörgő gyermek mamája, és egy nyughatatlan társ párja. Fotós vagyok, akit rengeteg téma érdekel: a családfotózás, az emberi történetek, a kísérleti fotográfia… Író, aki mesés-, és fotós ismeretterjesztő könyvet vagy épp cikkeket ír. Kicsit tanár is, aki igyekszik megmutatni milyen tág a fotográfia világa. Szövegíró, aki kampányokat talál ki. Minden „szerepem” szeretem, és folyamatosan keresem az új lehetőségeket is.
Amiért közel kerültem a fényképezéshez, azok maguk a fényképek voltak. Már gyerekként is imádtam a családi albumokat nézegetni. Főleg fekete-fehér fotók voltak ezek egy olyan világról, amit már máshogy ismertem. Pedig én is hagyományos vidéki környezetben nőttem fel, egy borsodi kis faluban, Bőcsön. A konkrét értelemben vett fotózás akkor talált meg, amikor Budapestre költöztem. Sokat sétáltam egyedül. Ezek a céltalan séták váltak fotós sétákká. Géppel a kezemben valahogy nem éreztem magam annyira egyedül. A mai napig „terápiás” dolog a számomra.
Miben változott meg az életed, amióta anya lettél, és egyáltalán, milyen anya vagy?
„Közepes szintű”, de csak tizenegy éve csinálom, úgyhogy még van bennem potenciál. Egész jó farsangi jelmezeket készítek, és általában kapható vagyok palacsintasütésre is. Őszinte a kapcsolatunk a gyerekekkel, és egymással is. Azt hiszem, ez az anyák napi vers mondja el a legjobban, milyen vagyok:
„Mama te mindig
figyelsz rám
Kerekek a szemeid
Mint egy kerékpár
Te mindig takarítasz
Szépérzékemen alakítasz”
(A „költő” engedélyével publikálva)
A gyerekek között nyolc év a korkülönbség, és szerencsésnek tartom magam, mert ennek ellenére – vagy pont emiatt – közel állnak egymáshoz. Mindketten talpraesettek, viccesek, nagy az akaratuk és kifogyhatatlan mennyiségű energiájuk van – egészen addig, ameddig nem kell rendet rakni. Ráadásul egyikük a világ legjobb kecskehang-imitátora. Örülök, hogy egy kislány és egy kisfiú szemszögéből is lehetőségem nyílik „végigmozizni” a gyerekkort. Büszke vagyok mindkettőjükre.
Dokumentarista fotósként a képeiden nincs rózsaszín szirup, csak a szerethető valóság. A témák megtalálnak, vagy keresed azokat?
Is-is. Dokumentarista családfotósként hálás vagyok a családok bizalmáért, hogy egy olyan intim környezetben alkothatok, ami tele van esendő, érzelmekkel teli, valódi pillanatokkal. Annyi a dolgom, hogy jókor nyomjam meg a gombot. De keresem is az alkalmakat, időről-időre felkutatok valamilyen témát, ami érdekel, de a bemutatása kihívás elé állít, ilyen például a pankráció.
Igyekszem a valóságnak egy olyan szegletét megmutatni, ami szerethető, akkor is, ha nem vidám. Minden tiszteletem azoké a fotósoké, akik alázattal be tudnak mutatni mély társadalmi témákat, én képtelen vagyok érzelmi távolságot tartani. Ezért azokat a témákat keresem, amitől azt érzem, a világ, amiben élünk szerethető.
Hogyan szereted láttatni a családokat, a szülőséget, az anyaságot a fotóidon keresztül?
Őszintén. A családi élet melós, és tele van összefeszülésekkel, a határok kijelölésével, átlépésével, újrarajzolásával, szeretettel, sírással, nevetéssel, fél pár zoknikkal és foltokkal a kanapén. A legszebb káosz. Bízom benne, hogy úgy sikerül ábrázolni a családokat, hogy amikor húsz év múlva előkerülnek a képek, és végignézik majd őket, akkor az azokon szereplők magukra ismernek majd, és emlékeznek, hogy milyen volt régen. Azt szeretném, hogy a képeim részei legyenek a családi történetüknek. A fotók kicsit megállítják az időt, a gyerekek mellett úgyis olyan gyorsan telik.
Kattints a képre és nézd meg a galériát!
Te az a fotós vagy, akinél mindig van gép?
Többnyire van nálam fényképezőgép, a fotózás része a mindennapjaimnak. Amikor valami miatt ez nem így alakul, akkor elszomorodom. Mostani fotós sétáim az infravörös fényképezésről szólnak.
Mit tapasztalsz? Miért jó a gyerek kezébe gépet adni?
A gyerekek kezében már eleve ott a fényképezőgép, hiszen ott a telefon. Valahol küldetésemnek érzem, hogy megmutassam, mire jó a szelfiken túl. Ugyanúgy ki tudják fejezni a gyerekek is a fotózáson keresztül az érzelmeiket, mint egy rajzon keresztül. Ugyanakkor ezek a közös alkalmak lehetőséget teremtenek, hogy olyan témákat érintsünk, mint a retusálás vagy valóság kérdése, vagy a hitelesség témaköre.
Kövesd Boncsér Orsolyát az Instagramon!
Kapcsolódó cikkek
