Anyának egy hajszálrepedésnél nagyobb, de azért „szünetnek” nem titulálható rés volt a felső metszőfogai között. Már a tejfogai is így nőttek, és hiába könyörgött a Mindenhatónak, a maradandók is ebben a szögben bújtak ki. Utálta. Sokan azt gondolták, büszke rá, mert hatalmasakat tudott nevetni. Először halkan kuncogott, majd mindenfajta átmenet nélkül ércesen hahotázott szőke haját hátradobva, a környezetével nem törődve, megvillantva mind a harminckét fogát, amik úgy sorakoztak az ínyén, mint lapos fehér kövek a virágágyásban. Amikor magyarázott, az idegenek negyvenöt fokban elfordított fejjel és kidüllesztett szemmel próbálták beazonosítani, hogy vajon árnyék vetült-e a szóban forgó területre. Ha gúnyolták miatta, a lyukon át kidugta a nyelve hegyét, összehúzta a szemét, és mint egy kígyó, sziszegett. Apa így szeretett bele. Először a résbe, közvetlen utána Anyába.
Tíz éve voltak együtt, amikor megszülettem én. Anya egy augusztusi napon egy apró, buenos aires-i karaoke bár színpadán énekelte a Like a virgin-t, amikor elfolyt a magzatvíz, három órával később pedig én is hasonló hangszínen ordítottam. Apa pont a műsor végére ért oda Barcelonából. A kezébe vett, és a könnyei csobogásával egy ritmusban dajkálni kezdett. Azt mondja, itt jött rá, hogy ideje lenne letelepedni valahol, és megpihenni. Decemberre már Budapestre költöztek. Általában a rakparton tologattak, az anorákom ujját Anya befőttesgumival elkötötte, nehogy bebújjon alá a hideg, és a Padlásból dúdolták a slágereket. A ’Fényév távolságot’ csak Apa énekelte, Anyának derogált, mert a foga közti hézagot juttatta eszébe.
Tizenhat voltam, amikor Anya meghalt. Cserbenhagyásos gázolás. Valami őrült rajtafelejtette a lábát a gázon. Azt mondták, nem szenvedett. Apa körülbelül egy hónapra megnémult, és egy öreg diktafonon újra és újra lejátszott valamit, amit nem engedett, hogy én is meghallgassak. Azon a nyáron felkerekedtünk, és bejártuk a világot. Megálltunk mindenhol, ahol együtt jártak, és Apa az összes stációnál a közös élményeikről mesélt. Így kerültünk New Yorkba, ahol megismerkedtek, Bangkokba, ahol a lánykérés történt, és a Kínai nagy falra, ahol fogantam (fuj).
Sok mindent megtudtam Anyáról. Inkább úgy mondanám, hogy felismertem benne magam. Olyan titokzatosnak éreztem mindig. Rám kíváncsi volt, tudni akart, és tudott is mindenről, ami velem kapcsolatos, de magáról ritkán beszélt. Főként a múltról hallgatott, pedig a nappaliban lévő négy vaskos fotóalbum alapján lettek volna történetei. Azt tudtam, hogy alig ismerte a szüleit, olyan fiatalon haltak meg, és a nagymamája egy pirospozsgás irodalomtanárnő nevelte. Róla neveztek el. Apa előtti szerelmeiről nem tudok. Elvileg lett volna egy testvérem, de ezt is csak elszólásokból következtettem ki.
A gyászkörút alatt viszont közelebb éreztem magamhoz, mint bármikor korábban. Apának lett egy beidegződése az utunk alatt, miszerint ha emlékeztettem Anyára, a szája egyik sarkát felhúzta és aprót sóhajtott. Amikor az utolsó napi vacsoránkat gyakorlatilag végiglihegte, akkor vágott fejbe engem is a dolog, hogy mennyire hasonlítottunk egymásra. Kezdve a töltött paprikával, amiből a gombócot tonnaszámra tömtük, a paprikát viszont fintorogva a tányér szélére gyűjtöttük. A Hitchcock-filmek imádata, és hogy utáltuk a lassan járó embereket. Ha ideges volt, ő is a bal kisujja körmét rágta, és mélyen megvetette az erőszakot. És persze ott vannak azok a tulajdonságai, amikhez csak próbálok felérni. A bátorsága, a nyitottsága és az életszeretete. Ezeket még bőven tanulom. A makacssága és a harsánysága már megy, és mindezekre ugyanolyan büszke vagyok, mint ő volt. Ja, és a rés, amit megörököltem. Ugyanúgy utálom. De ezt más nem tudja.
A tizennyolcadik szülinapomon Apa bejött a szobámba, és átnyújtotta a „Szent Grált”. Ott csücsült a tenyeremben a diktafon, pici porcicákkal a felületén. Kétórás felvétel volt. Anya mesélt magáról. Elmondott mindent a gyerekkoráról, az egyetemi éveiről, Apával és a velem való kapcsolatáról is. Azt mondta, nem volt elég erős, hogy mindezt a szemünkbe mondja, de nem akarta, hogy ne tudjunk róla, ha valami baj történne. Elmondta, hogy megtalálta a fiókomban a novelláimat, és hogy tetszettek neki, de szerinte ugyanúgy elhallgatok a szeretteimtől dolgokat, mint ő. Fel kell vállalni magunkat, azokkal a döntésekkel együtt, amiket mi hoztunk meg, és azokkal is, amiket meghoztak helyettünk. Nem szégyen segítséget kérni, és bevallani, ha valami fáj. Utóiratként annyit fűzött hozzá: „Tudom, hogy utálod a fogaidat, de ha még egyszer a szád elé teszed a kezed, amikor nevetsz, következményei lesznek.”
Azóta igyekszem megfogadni a tanácsait. Ha befejezem ezt a novellát, odamegyek Apához, elmondom, hogy mi volt az egyetemen, megköszönöm, hogy segített az analízisháziban, és a szemébe mondom, hogy még mindig rettenetesen hiányzik Anya.
A “Gyermeked voltam, anya lettem – anyaság generációkon át” elnevezésű pályázatunk további munkáit IDE KATTINTVA olvashatjátok.
Kapcsolódó cikkek
