Mindannyian jól ismerjük a fontoskodó-bennfentes szülőt, akit már a legelső szülői értekezleten jó érzékkel ki fogunk szúrni. Ő az, aki lázasan jegyzetel, mindenhez van mondandója, minimum húszperces nagymonológokkal fárasztja a szülői közösséget, és nagy valószínűséggel elsőként fog fellendülni a keze, amikor SZMK-tagokat verbuvál az osztályfőnök.
Tudatos szülőként lazán átlépi az iskolaportánál kihúzott közegyezményes demarkációs vonalat, és már 7.30-kor az osztályteremben nyüzsög – a többi szülő és a pedagógusok nagy örömére. Nincs olyan nap, hogy ne intézne rettentő fontos kérdéseket a tanító nénihez vagy a gyereke edzőjéhez, épp ezért mindig vele van tele az osztály Facebook üzenőfala.
Pontosan tudja, hányadán áll az osztály az osztálypénzzel, fejben tart valamennyi fontos dátumot, miközben mindenki más naptáremlékeztetőt állít be a telefonján. Ez a szülőtípus valamennyi eseményen ott van a szeptemberi szüreti mulatságtól a pedagógusnapi megemlékezésig bezárólag, és megvető pillantással illeti azt a szülőtársát, aki nem saját készítésű tortával lepi meg az osztályt, amikor a gyermeke szülinapját ünneplik.
A fontoskodó szülő legellenszenvesebb tulajdonsága azonban mégiscsak az, hogy előszeretettel neveli mások gyerekeit, és különösen a tiedet. Hatalmas küldetéstudat fűti, mintha egy kitörni készülő pedagógus lakozna benne. A közösség felkent tanító nénijeként előszeretettel nevel, oktat és okoskodik – akár helyetted is.
Az elmúlt hónapokban Regináék is belefutottak egy ilyen szülőbe, aki borzasztóan megkeseríti az életüket, és egyelőre nem jutottak vele dűlőre. Ő mesélt nekünk.
Regina és Hanna esete a fontoskodó szülővel
A mi történetünk azzal kezdődött, hogy Hanna, a lányunk többször is sírva jött haza a kosárlabda-edzések után – meséli feldúltan Regina. Amikor próbáltuk kipuhatolni, mi is történt pontosan, elárulta, hogy a többi lány nem kíséri haza, és a szünetekben sem beszélget vele, sőt ki akarják rakni a titkos Viber-csoportjukból is.
Az volt a szokás ugyanis, hogy edzés után mindig hazakísérték valamelyiküket, és bevallom, hogy nem is gondoltam volna korábban, hogy ennek a szertartásnak milyen nagy jelentősége van az életében – egészen addig, míg vége nem szakadt.
Némi faggatózás után arra is fény derült, hogy az egyik csapattársuk anyukája folyton őt szapulja, és állandóan telebeszéli a többiek fejét: azt állítja Hannáról, hogy lusta, buta és egyébként is csak rosszat tanulnának tőle a társai. Őt ugyanis rendkívül felháborítja, hogy Hannának megengedjük, hogy tizennégy évesen kifesse a körmét, és színezze a haját időnként, de szerintem igazából az böki a csőrét, hogy az ő lányával alig-alig akarnak barátkozni.
Ez a hadjárat olyannyira elhatalmasodott a lányom ellen, hogy az illető rendszeresen ott maradt az edzéseken, vagy bement az iskolába, és az udvaron is elkapta Hanna osztálytársait, hogy telebeszélje a fejüket.
Már az edző is jelezte, hogy ne szóljon bele a dolgokba, mert a szülők jelenlétében másképp viselkednek a gyerekek. Ezt egyébként mindenki tiszteletben tartja, kivéve őt.
Múltkor, amikor a férjemmel megnéztük a lányom egyik mérkőzését, váratlanul odafordult hozzánk a lelátón, és közölte, hogy „Hanna kivételesen jól viselkedett a heti edzéseken”. Gondolhatod, hogy hirtelenjében se köpni, se nyelni nem tudtam.
De, ami a legdurvább, hogy másnap megvárta a gyerekünket az órák után, hogy elmondhassa neki, mennyire elégedett mostanában a viselkedésével, bár azt azért szóvá tette, hogy nem gondolja, hogy ennyi idősen festeni kellene a körmét vagy a haját.
Mégis, hogy jön ő ahhoz, hogy ilyeneket mondjon? Nem érzem azt, hogy be kelljen számolnia nekem a gyerekem viselkedéséről, mert Hanna elmond mindent, mi pedig megbízunk benne; de legfőképp nem kellene beleszólnia abba, hogy mit engedünk meg neki.
Azzal is tisztában vagyok, hogy a gyerekem nem egy szent, de mindig megbeszéljük vele, hogy kell viselkednie.
Mivel már piszkosul idegesített, írtam neki messengeren, és rákérdeztem, hogy miért csinálja ezt. azt állította, hogy soha nem vegzálta Hannát, és szerinte normális, hogy mások gyerekeivel is foglalkozik. Mivel a férjem és az ő férje egy helyen dolgoznak, próbálta a munkahelyükön is tisztázni a dolgot, de az illető csak annyit mondott, hogy „Ez női hiszti, amivel ő nem akar foglalkozni”.
Köztünk szólva, szerintem egyszerűen túlságosan ráér, hiszen háztartásbeli.
Már azon gondolkodom, hogy a következő szülői értekezleten szóvá teszem az egészet – hacsak nem ártok ezzel még többet a lányomnak…
Kapcsolódó cikkek
