Család

„Három gyerekkel van Izraelben a testvérem“ – Anyának lenni a rémálomban

Újabb háborús helyzet, újabb nyugtalanító pontja a világnak. Az ember döbbenten áll az izraeli felvételek láttán, és emberként, anyaként is összeszorul a szíve. Hogyan létezik ennyi embertelenség 2023-ban?
2023. Október 13.
Menekültek a rakétatámadás után
Menekültek a rakétatámadás után - fotó: Getty
  1. október hetedikén reggel Izrael lakossága arra ébredt, hogy megszólaltak a szirénák. Azt gondolták, hogy mindez csak a „szokásos“ rakétázás. Nem volt ebben semmi különös. Aki Izraelben él, sajnos teljesen hozzászokott (már amennyire ez lehetséges) ahhoz, hogy időről időre megszólalnak a szirénák, és akkor sietni kell a védett szobába, a pincében kialakított óvóhelyre vagy fedezéket kell keresni a közvetlen közelben. De 2023. október hetedikén valami másról volt szó. A Hamasz terrorszervezet számos egységbe rendeződve szárazföldön, vízen és levegőben betört Izrael területére, és könyörtelen mészárlásba kezdett nem kímélve senkit, aki az útjukba akadt. Miközben „mellékesen“ valóban záporoztak a rakéták Gázából Izrael felé. A mai napig ezerháromszáz izraeli lakos vesztette életét a szombat óta zajló terrortámadás eredményeképpen. Idősek, gyermekek, várandós édesanyák, férfiak, nők és azok, akik próbálták visszaszorítani az állig felfegyverzett merénylőket.
    De hogyan lehet mindezt átvészelni mentálisan (mindenhogy) miközben az embernek gyerekei vannak?
    Az egész világot egy emberként sokkolja az, ami a Közel-Kelet egyetlen demokratikus országában zajlik. Kitört a háború. Nem feladatunk a háborút elemezni, viszont annál fontosabb, hogy megértsük: a biztonság relatív fogalom.
    A terrortámadások az ország déli részén, a gázai határhoz közel eső településeken történtek, de természetesen az egész országot érintik. Nagyrészt leállt a légi közlekedés, az iskolák, óvodák, szociális intézmények bezártak, ahogyan az üzletek többsége is. Az emberek próbálnak otthonról dolgozni. Mindezt több-kevesebb sikerrel, hiszen folyamatosak a légiriadók. És közben az otthon lévő gyerekeket is el kell látni. Nemcsak étellel, vagy egy laptoppal, hogy részt tudjanak venni azon az egy-két online foglalkozáson, amit még megtartanak nekik. Hanem biztonságérzettel is. És valószínűleg ez a legnehezebb feladat.

Anya, félek! 

Hányszor, de hányszor halljuk anyaként a gyerekeinktől, hogy félnek valamitől. Például a Jégvarázsból a hószörnytől, aki Elzát igyekszik megvédeni a betolakodóktól, vagy éppen Teka-tól, a lávaszörnytől a Vaiana című meséből, aki egyébként a történet végére átváltozik Tefitivé, az örök tavaszba boruló parányi kis béke szigetévé. Persze mindig komolyan vesszük, amikor a gyerek megijed. Értjük és átérezzük a félelmét, de közben legbelül boldogok vagyunk, hogy egyrészt bármikor kikapcsolhatjuk a mesét, hogy a félelemérzetét megszüntessük, másrészt, ha mégis úgy döntene a gyerek, hogy végig szeretné nézni a történetet, a végén úgyis minden jóra fordul. A feloldozás hetvenöt percen belül garantáltan megtörténik. És ez állítólag (legalábbis Bruno Bettelheim szerint) még jót is tesz neki.
De mi történik akkor, amikor a gyereknek tényleg van mitől tartania? Amikor a félelmet nem egy mesebeli figura ébreszti a gyerekben,  hanem maga a valóság?
Mit és hogyan lehet elmondani a gyereknek arról, ami körülötte zajlik?

Palesztin menekültek Gázában - Fotó: Getty

Palesztin menekültek Gázában – Fotó: Getty

„Tel Avivban vagyunk, itt biztonságos“ 

Melinda tizenhat éve él Izraelben. Ott ment férjhez, ott alapított családot. A férjével három kisgyereket nevelnek közösen. Egy tízéves kislányt, egy négyéves kisfiút valamint a férje előző kapcsolatából született tizenhárom éves nagyfiát is, aki az édesanyjával él. Melindáéknál a szünetek felét, és kéthetente négy napot tölt.
Amikor a hírekben itthon olvasom, hogy Izraelben rakétáznak,  mindig azonnal hívom Melindát, hogy jól vannak-e. Ő pedig minden alkalommal rezignált hangon nyugalomra int: aggodalomra semmi ok, a sajtó túloz. Nincs semmi baj.
Szombat reggel is hívtam. Ám ezúttal nem azt a választ kaptam, amire számítottam. Azt mondta ugyanis, hogy nem tudja, mit írnak az újságok, de ami történik éppen az országban, az a valóságban sokkal borzalmasabb. Nem jó szó a helyzetre a háború, de ha muszáj leegyszerűsíteni, akkor: kitört a háború.

Melinda a testvérem. Egyébként is gyakran beszélünk, de az elmúlt napokban folyamatosan mást sem teszünk, mint hogy keressük egymást. Valószínűleg nekem van erre nagyobb igényem, hiszen a tehetetlenség dübörög bennem. Segíteni szeretnék, de nem tudok.
Az első kérdésem természetesen az volt hozzá: – Ugye, most azonnal hazajöttök? De nem akarnak hazajönni. A helyzet jelenlegi állása szerint Tel Avivban biztonságban vannak. Remélik, hogy  háború minél hamarabb véget ér, és az életük oda köti őket. Izrael az otthonuk.

Az unokahúgom egyidős a lányommal. Néhány nap különbséggel születtek.
Kérdeztem Melindát, hogy mit tudnak a gyerekek. Hogy mit mondott nekik, és hogyan élik meg a helyzetet.
Yaara (az unokahúgom) előtt nem titkolnak semmit. Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy véres képsorokat mutatnak neki vagy kendőzetlenül az arcába tolják a híreket, erről nyilvánvalóan szó sincs. De nem csinálnak úgy előtte, mintha mi sem történt volna. Ha akarnának se tudnának.

Az iskolák és óvodák – amint világossá vált, hogy nagy a baj – azonnal átálltak online üzemmódba. A tanítók és óvónők időt és energiát nem sajnálva egyesével hívták fel a diákjaikat, hogy megkérdezzék, hogy vannak, mi újság otthon, és hogyan telt a vakáció (az őszi zsidó ünnepek miatt ugyanis a borzalmak előtt épp szünet volt az oktatási intézményekben).
Önkéntesek, tanárok és pedagógusok sora szervez mindenféle online elfoglaltságot a kicsiknek a bábszínháztól kezdve a mesedarabokon át mindenfélét, hogy lekössék a gyerekek figyelmét akár csak néhány órára.
Yaara már nagylány, így neki online oktatás is van. Mikor beszéltünk, épp egy matekórán volt túl. A törteket tanulják. Ő nem fél, mert a lakásukban van védett szoba. Inkább unatkozik. Azt mondja: nem jó, mert nincs mit csinálnom.

Átmeneti védelem

A védett szoba – az úgynevezett mamad – egy olyan speciális helyiség, amely az 1993 után épült izraeli otthonokban általában megtalálható. Légmentesen zár, az ablaka golyóálló, és teljes védelmet nyújt rakétabecsapódás esetén. Amikor megszólal a sziréna, ide kell beszaladni. Erre Tel Avivban 90 másodperc van, de minél közelebb lakik az ember Gázához, annál kevesebb idő áll a rendelkezésére. Van olyan település, ahol ez az időkeret mindössze tizenöt másodperc. És rengeteg lakásban nincs védett szoba, ezért ott a legközelebbi óvóhelyre kell eljutni ugyanennyi idő alatt, ami egyáltalán nem veszélytelen.

Még több anyai történetet találsz szerzőnk könyvében. Spira Eszter: Milyen anya az ilyen?

Még több valós anyai történetet találsz szerzőnk könyvében. Spira Eszter: Milyen anya az ilyen?

Így nem csoda, hogy Yaara arról számolt be nekem, hogy vannak barátnői, akik nagyon félnek. Leginkább azok a kislányok, akiknél otthon nincs ilyen speciális helyiség. A kislányok ezeket a dolgokat egymás közt vitatják meg az online térben, és ettől valószínűleg egy picit megnyugszanak. Legalább ők.
De szülőként soha nem szeretném megtudni, mit érezhetnek azok az édesanyák és édesapák, akik most ebben a helyzetben próbálnak meg helytállni, és biztonságot sugározni a gyerekeik felé. Ennél nagyobb kihívás elé nem lehet állítani egy édesanyát.

Melindának van olyan barátnője, aki másképp döntött, mint ők, és a terror elszabadulásának napján hazajöttek  Magyarországra.
A háromgyermekes család a nagyszülők házába költözött be Budapesten. Első este, mikor az édesanya lefektette a gyerekeket, az egyik kislánya megkérdezte, hogy légiriadó esetén hova kell majd fedezékbe vonulniuk. Az anya azt válaszolta, hogy itt nem kell, itt nem lesz légiriadó. A kislány tovább erősködött, hogy de mégis hova kellene bújni, amikor majd megszólal a sziréna? Végül csak úgy sikerült megnyugtatni, hogy az édesanyja azt mondta neki: – Ha megszólal a sziréna, akkor a fürdőszobába megyünk majd. A kislány a válasz hallatán azonnal megnyugodott, és elaludt.

Senki nem tudja, hogy mikor fog véget érni ez a rémálom. De egyvalami biztos: ez a kifejezés: szülőként helytállni sokaknak most nyerte el az igazi értelmét.