Fotó: magánarchívum
Egy kétségbeesett anyuka azzal keresett meg levélben, hogy másfél éves kisfia néhány hete nagyon beteg lett, amire antibiotikumos kezelést alkalmazott az orvos. Csakhogy a kicsi nem akarta lenyelni a szirupot, nagyon sírni kezdett, ha csak meglátta. Bárhogy próbálkoztak, az egész jelenet egy „ördögűzéshez” hasonlított, ahogy az anyuka fogalmaz, ezért a szülők úgy döntöttek, lecsökkentik a terápia idejét, hogy ne kelljen annyit szenvedniük a gyógyszerrel. Csakhogy a kisfiú két hét múlva visszaesett, most már a fülére is ráhúzódott a fertőzés. Az anyuka kérdése az volt, miként lehetne úgy rávenni az antibiotikum bevételére a gyereket, hogy ne sérüljön a kötődés.
Azt gondolom, ez a kérdés jól szemlélteti, milyen nehéz a szakmai tudást és a gyakorlatot összeegyeztetni. Anélkül, hogy bármit tudnék erről a családról, megüti a fülem, hogy mennyire leegyszerűsítik a problémát.
Vajon tényleg sérül ilyenkor a kötődés? Először is célszerű megérteni, mit is jelent a kötődés valójában. Mint már említettem, a kötődés érzelmi, kapcsolati minőség, amely egy hosszú folyamat részeként, tapasztalás útján alakul ki. A hétköznapi szóhasználatban a szeretetet, a bizalmat, a stabilitást jelenti. Ha az anya válaszkész, megfelelően reagál, tükrözi a kicsi érzelmeit, akkor neki a kiszámíthatóság, a biztonság lesz az alapélménye, és ez az élmény aztán a későbbiekben kiterjed a többi emberi kapcsolatára is. Óriási dolog, hogy ez a tudás a rendelkezésünkre áll, hiszen ha a szülő maga rossz mintákat hordoz, és nehezen bízza rá magát az ösztöneire, a tudatos, tanult hozzáállásával is rengeteget javíthat a korai szülő-gyermek kapcsolat minőségén. Ugyanakkor ez a sok elmélet igencsak elbizonytalanító tud lenni a gyakorlatban. Laikusként teljesen logikus gondolat, hogy ha a gyerek miattam sír, akkor neheztel rám, és ezzel sérülhet a kötődés, de valójában ezt az elemi, ösztönös ősbizalmat nem lehet olyan könnyen elveszíteni.
Lássuk, hogyan lehet válaszkészen beadni a gyógyszert a beteg gyereknek. Mielőtt bárki azt hinné, hogy ennek a helyzetnek a megoldása a gyerek megtömése lenne, nagyon téved. A dacos kisgyerek pontosan megérzi azt a szülői bizonytalanságot, amit az ellenkezése kivált, és ez őt érzelmileg még bizonytalanabb állapotba sodorja. A kulcs tehát a magabiztosabb szülői hozzáállás lenne, melynek a kialakításában nem segít, ha minden egyes dacos szituáció kezelésekor attól rettegünk, hogy kötődési sérülést okozunk, vagy a rossz szülői mintáink analizálásába kezdünk, mert ezt éveken keresztül, napi százszor nem lehet végiggondolni. Azt szoktam mondani a szülőknek, hogy ez olyan, mint egy kényszerbeteg terápiája: amikor a beteg állandóan szenved a saját kényszeres tünetétől, muszáj valamilyen kézzelfogható eszközt a kezébe adnunk, amivel enyhítheti a szenvedését. Ilyen akut fázisban soha nem ajánlunk elsődleges kezelési módként évekig tartó pszichoanalízist. Ugyanígy egy beteg gyermekét otthon ápoló, kimerült szülőnek sem tanácsoljuk, hogy az antibiotikum küzdelmes beadásakor a kötődés stabilitásán töprengjen, mert egy érzelmileg megterhelő helyzetben ez csak sokkal nagyobb bizonytalanságba sodor.
Ennek ellenére érdemes az elérhető pszichológiai tudást a gyereknevelés szolgálatába állítani, ugyanis a magabiztos szülői megélés olyan, mint egy kirakós: részekből áll össze. Többféle tudást tudunk összeilleszteni, és fokozatosan felépített munka eredménye lesz végül a magabiztos szülői lét.
Nézzük tehát tényszerűen magát a helyzetet! Egy másfél éves beteg kisgyermeknek be kell vennie a soron következő antibiotikumadagot, amit az orvos előírt a számára. De ő ez ellen tiltakozni kezd, ellenáll, hangosan sír. Mindez most történik, 2023-ban, amikor már tisztában vagyunk vele, hogy egy ilyen helyzetben nem jó megoldás, ha az üvöltő kisgyereket büntetéssel fenyegetjük, erővel lefogjuk, esetleg felpofozzuk, és rákiabálva beleerőszakoljuk a szirupot a szájába. Ugyanakkor felmérjük ennek a helyzetnek a súlyát, felnőttként objektív képünk van a betegség lefolyásáról, az esetleges szövődményekről. Az orvossal konzultálva megértettük a kiírt terápia menetét, a kezelés betartásának felelőssége a miénk, ellenkezés ide vagy oda, nem hagyhatjuk rá a gyerekre a dolgot.
Bármilyen problémáról legyen is szó, mindig gondoljuk végig a gyerek életkorából fakadó sajátosságokat. Ez viszonylag jól megfogható, konkrét támpontot jelent a gyereknevelésben. A kisgyermekkor (1–3 éves kor) az az időszak, amikor az autonómia, az önállóságra való törekvés a fő fejlődési feladat. Az akarat kinyilvánítása, a dacolás életkori sajátosság, olyannyira, hogy az esetek jó részében maga az ellenállás számít, nem is az ok, ami látszólag kiváltotta. Ha valami nem tetszik egy másfél éves gyereknek, így fog reagálni, mert elmondani, racionálisan megérteni és belátni még nem tudja, hiszen az indulatait és az érzelmeit a szülő segítsége nélkül még nem képes szabályozni. A dacolás a kommunikációs eszköztára része.
Persze felnőttként sokszor nagyon nehéz és megterhelő jól reagálni egy kiborulásra, hiszen ezt a viselkedést jó esetben mi magunkban már rég szabályoztuk. Egy érett felnőtt ember nem toporzékol, ha nem akarja bevenni a gyógyszert, és a főnökét sem üti meg az irodában, ha nem ért vele egyet. Hosszú szocializációs folyamat veszi kezdetét kisgyermekkorban, amely tulajdonképpen maga a gyereknevelés.
Ismerünk néhány olyan gyereknevelési eszközt, melyeket szinte minden helyzetben megbízhatóan lehet alkalmazni. Az egyik ilyen technika, ha elkezdjük érzelmileg tükrözni (kimondani és megérteni) azt a helyzetet, viselkedést, amit éppen látunk. „Jaj kicsim, látom, most nagyon mérges vagy rám, hogy be kell venned a gyógyszert.” Megfogalmazhatjuk az ő rossz érzéseit, éreztethetjük vele az empátiánkat. A jövőre nézve nagyon fontos, hogy kifejezzük a negatív érzéseket, és megengedjük a megélésüket.
Szintén hasznos eszköz, ha feladatot adunk a gyereknek az adott helyzetben. Segítsen ő felszívni a szirupot a fecskendőbe. Válassza ki, melyik fecskendőt használjátok. Érdemes minél felnőttesebb, meghökkentőbb kihívás elé állítani. Ha a gyerek saját maga is aktív részese a szabály kitalálásának, sokkal szívesebben együttműködik majd.
A gyerekek számára fontos a valahová tartozás érzése, így ha a gyógyszer bevételét családi programként tálalom, szívesebben vesz részt benne. Vegyük be együtt a gyógyszereinket, vitaminjainkat a reggeli rutin részeként.
Egy bizonyos életkorban észérvek és meggyőzés helyett többre megyünk a varázslattal. Kétéves kortól kezdve a kisiskolás kor kezdetéig a gyerekekre a mágikus gondolkodás jellemző: emberi tulajdonsággal ruháznak fel élettelen dolgokat, hisznek a mesékben, integetnek a napocskának, és valóban félnek a szörnytől az ágy alatt. Ha kutyulunk még egy kis „varázsitalt” almaléből és barackléből egy pohárban, amit egy szuper kacskaringós varázspálca-szívószállal elkeverünk, jó eséllyel hamarabb lenyeli majd a szirupot. Egy kis kreativitás segíthet túllendülni az ehhez hasonló nehéz helyzeteken.
Bojti Andrea klinikai gyermek- és ifjúságpszichológus valós eseteken keresztül mutatja be a gyereknevelés alapdilemmáit, és igazít el az egymásnak ellentmondó elméletek útvesztőjében. A csecsemő- és kisgyermekkorra fókuszáló könyv gyakorlati tanácsokkal segít a szülői önismeret útjára lépni, hogy képesek legyünk egyre tudatosabban kezelni a hozott mintáinkat és a váratlan vagy elkeserítő gyereknevelési helyzeteket. A szakember beavat számos általa használt gyermekpszichológiai módszerbe is, amelyek elemeit sikerrel alkalmazhatjuk saját családunkban.
Amikor már szinte mindent kipróbált az ember, jöhet a jól bevált elterelés. Ha egy néhány perces videó vagy képek nézegetése segít, akkor vészhelyzetben abszolút bevethető, ha cserébe meggyógyul a gyermek. Sokkal könnyebb egy pár perces videó után leszerelni, hogy még egyet megnézzen, mint kórházban ápolni, miután felszúrták a fülét.
Végezetül pedig, ha mindezekből semmi nem vált be, akkor szelíden, de határozottan be kell adni neki a gyógyszert. Az egyik szülő ölében, együttérzésünkről biztosítva, nem kiabálva, nem szidva őt, de mégis határozottan.
Ha egy ilyen élethelyzetben végigmegy az ember a fenti lépéseken, és megpróbál a legjobb tudása szerint mindent bevetni, jó eséllyel el sem jut az utolsó pontig. Ez a hozzáállás önmagában válaszkész, támogató szülői jelenlét, melyben a körülményeket és a gyerek életkorát figyelembe véve, az ő nyelvén történik a kommunikáció.
Azt látom, hogy a mai világban a legnagyobb magabiztosságot éppen az adja a szülőknek, ha megtanulnak kellőképpen rugalmasak lenni. Nagyon sokat változott körülöttünk a társadalom. Az elérhető pszichológiai tudás széles körű, és sokszor nem könnyű a családunk igényeire szabni, érdemes tehát komplexen, rendszerként gondolni a gyereknevelésre.
Kapcsolódó cikkek
