Család

Langsfeld Dóra: Ő és én, én és ő

2024 márciusában indítottuk útjára a Gyerekszoba.hu novellapályázatát "Gyermeked voltam, anya lettem – anyaság generációkon át" címmel. Azt kértük, írjátok le, mit kaptatok női felmenőitektől – a jót is, a rosszat is - és hogyan viszitek tovább vagy sem a mintát. Több mint kétszázharminc pályamunka érkezett, amelyek közül a zsűri többet is megjelenésre érdemesnek ítélt. Fogadjátok szeretettel Langsfeld Dóra írását.
2024. Június 30.

Hívom az anyukámat. Meg sem fordul a fejemben, hogy talán nem kéne kora reggel telefonálni. Hiszen ő az anyukám, aki mindig ott van, ha szükségem van rá.  Az izgatottságtól remegő hangon újságolom el neki, hogy nagymama lesz.

Hívom az anyukámat. Kislány! Mámoros hangulatban mesélek neki arról a kis petesejtről, aki mielőtt elindult volna az élet útján, már réges-rég, magzatkorom óta él a testemben. Így anyukám és leendő gyermekem kis része is egy testben élt egyszer. Majd belegondolok, hogy majdani unokáim kis sejtjei is bizony ott vannak már falatnyi magzatom testében. Anyukám mosolyogva hallgatja, és együtt éli át velem a várandóságom lelassult, elmélkedős pillanatait.

Hívom az anyukámat. Kezdődik, nemsokára minden valóságos lesz. Még hajnalban nekilát főzni, hogy majd reggel a kórházban meglephessen kedvenc ételemmel.

Hívom az anyukámat. Zokogok, és ő próbál megnyugtatni. Komplikációk léptek fel. Én jól vagyok, de a babám nem. Hosszú órák óta itt van velünk, mégsem ölelhetem magamhoz. Próbál megnyugtatni és a hangjának köszönhetően nem uralkodik el rajtam a teljes elmebaj.

Hívom az anyukámat. Két hete virrasztok, mert bár már egészséges a babám, rettegek elaludni. Őriznem kell őt. Átjön, megölel és gyengéden kiveszi a kezemből. Elküld aludni. Zokogok, vissza akarom őt kapni. Majd végre elalszom, s mikor felébredek, hálát érzek.

Hívom az anyukámat. Sétálunk az erdőben, a babám a mellkasomon alszik, mi pedig beszélgetünk. Érzem a mély, női kapcsolódást hármunk között, és ez melegséggel tölt el.

Hívom az anyukámat. Bármi, amit mond, haszontalannak tűnik és csak frusztrált leszek tőle. 5 hónapja nem alszom, 5 hónapja nem találom a bennem élő nőt. Az otthoni veszekedések mindennapossá válnak, s minden alkalommal, amikor kislányom feje fölött vitatkozunk, egy rég nem hallott hang a fejemben sírni kezd.

Az idő szalad, az idő megáll. Mászik, totyog, beszél, felfedez. Fáradt és magányos vagyok, s közben csodálom őt. A boldogság és boldogtalanság szinte percenként váltja egymást. A nehezebb pillanatokban egy ismeretlen oldalam tör elő, ami valahonnan mégis olyan ismerős.

Hívom az anyukámat. Ma ő vigyáz a kislányomra. Mikor sétálok feléjük, meghallom ahogyan rákiabál a gyermekemre. Méreg tölt el, és védeni akarom. Heves vitatkozásba kezdünk, de ő az erősebb. Ellene csatát nem nyerhetek, soha nem is nyerhettem. Visszatér a rég elfeledett gyomorgörcs, és az eddig gondosan kalitkába zárt emlékek kiszabadulnak, és kíméletlenül elárasztják az elmémet.

Illusztráció: Getty

Illusztráció: Getty

Újra az a kislány vagyok, aki a kutyájával összebújva remegve várja, hogy véget érjen az üvöltözés. Várja, hogy kimehessen a szobájából és láthassa, ezúttal milyen fizikai sérüléseket szerzett az anyukája.

Újra az a kislány vagyok, aki bűntudattal fúrja fejét a párnájába, miközben kiabál vele és hibáztatja őt az anyukája.

Újra az a kislány vagyok, akinek ég az arca a pofontól.

Újra az a kislány vagyok, aki mentőt hív és túl hamar kell felnőnie.

Újra az a kislány vagyok, aki tizenkét évesen verseket ír a halálról.

Újra az a kislány vagyok, aki az önpusztításba menekül.

Újra az a kislány vagyok, aki számára ismeretlen érzés a tisztelet és elfogadás.

Újra az a kislány vagyok, akit senki sem ment meg.

Ekkor megfogom a gyermekemet, és elszaladok. De hiába futok, az emlékek ezúttal maradnak. Nincs menekvésem, és ezáltal ő neki sincsen.

Az idő szalad, az idő megáll. Beszél, énekel, nevet, rohan. Olyan nyugodt jellem, amilyen én sosem voltam, és olyan ártatlan, amilyen már sosem leszek. De így is eljön a nap. A nap, amikor először kiabálok vele. A babámmal, aki már nem is annyira baba, de túlságosan apró és sebezhető, hogy ezt érdemelje. Miközben fulladozom a szégyenben, újra meghallom a hangot. A bennem élő gyermek keserves sírását.

Rég nem hívtam fel anyukámat. De ma születésnapja van. Találkozunk, és kislányom őszinte örömmel odaszalad megölelni őt.  

Ránézek a családunkra. A hatalmas családunkra, amiben senki se létezne, ha nincs az anyukám. A bátyámra és nővéremre, akik lelki sebeik ellenére rengeteg örömre leltek az életben. A már szinte felnőtt unokahúgomra és unokaöcsémre, akik annyira épnek és sértetlennek tűnnek hozzánk képest.

Majd ránézek az anyukámra. Életemben először meglátom benne a mélységesen sérült gyermeket, aki sosem gyógyult meg igazán.

Anyukám megfogja kislányom egyik kezét, én a másikat. Sétálunk és nevetünk. Ő és én, én és ő.

Újra az a kislány vagyok, aki gesztenyét gyűjt az anyukájával.

Újra az a kislány vagyok, aki megnyugszik, ha odabújhat a pocakhoz.

Újra az a kislány vagyok, aki mondókázik, és sütit süt az anyukájával.

Újra az a kislány vagyok, aki csak gondtalanul nevet.   

Újra az a lány vagyok, aki a hideg, téli napokon romantikus filmeket néz az anyukájával.

Újra az a nő vagyok, akinek az anyukája varrja az esküvői ruháját.

Újra az a nő vagyok, aki mindennap beszélget az anyukájával.

Újra az a kis petesejt vagyok, aki hosszú utazása során a rossz dolgok mellett lát jó dolgokat is.

Megteszem a lehetetlent. Megbocsátok neki, és megbocsátok magamnak. És remélem, hogy egy napon a kislányom is megbocsát majd nekem.

A “Gyermeked voltam, anya lettem – anyaság generációkon át” elnevezésű pályázatunk további munkáit IDE KATTINTVA olvashatjátok.