Negyvenévesen lettem édesapa, így közel az ötvenhez még mindig kisgyerekem van. Érdekes feszültséget keltett bennem az elmúlt években, hogy bár én ahogyan öregszem, úgy távolodom egyre jobban a tárgyaktól és az ajándékozástól – és közben egyre közelebb kerülök a szeretet, az ölelés, az együttlét fontosságához – addig az alfa generáció jeles képviselője az őt körülvevő tárgyi világot habzsolja. Tudjátok, hogy az én szentimentális megközelítésemből mit ért a gyerek? Semmit. De akkor hogyan tovább?
Fotó: Fülöp Máté
Ezért ragadtam most tollat, és azért, mert már most elindult bennem – és körülöttem is – az ajándékozás feszültsége: a „kinek mit vegyünk?” sürgető érzése, és az a frusztráció, hogy „úristen, megint mennyi pénzt fogunk elkölteni butaságokra”.
Az, hogy magamban elrendezem, rendben van.
Az, hogy a nagyobb gyerekek számára ez már inkább megérthető, és megmagyarázható, az is rendben van.
De mit kezdünk egy nyolcévessel, aki keresi a fa alatt az ajándékot?
Ez egy nagyon nehéz kérdés. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha huszonnyolc lennék, és húszévesen született volna gyermekem, vagy akár harmincnyolc éves lennék, és harmincévesen érkezett volna, akkor megtalálnám a sok-sok tárgyban – a kisautótól a Nintendón át a pöttyös labdáig – azt az értéket, amely ha csak részben is, de képviseli a szeretet és Jézus megváltó szellemiségét. De ma már ez nem megy.
Hiábavalónak, teljesen feleslegesnek, sőt kártékonynak érzem azt, hogy műanyagból fröccsöntött butaságok tömkelegét vásároljam csak azért, mert kiváló marketingesek a megfelelő csatornákon eljuttatták a megfelelő üzeneteket a gyerekemhez.
Kertész András és kisfia – fotó: Fülöp Máté
Persze van középút, és persze meg fogom találni – senki ne féltsen –, de azt gondoltam, talán hasznos lehet, ha ezt a feszültséget nem csak bezárom magamba, hanem piszkálom a kedves olvasót is, és felteszem a stratégiai kérdést: mi lenne, ha nem az ajándékozásról szólna a karácsony?
Mi lenne, ha szegény embereken segítenénk?
Ha egy picikét jobban odafigyelnénk egymásra?
Ha együtt sütnénk sütit, és együtt ennénk meg?
Ha adnánk-adnánk-adnánk másoknak, akiknek szükségük van rá – és nem kapni akarnánk mindenáron?
Édesapaként a legnagyobb kérdés ezzel kapcsolatban számomra az, hogyan tudnám mindezt elmagyarázni a gyerekemnek úgy, hogy ő is megértse. Hogyan tudnám magam mellé állítani ebben a működésben? Kommunikációval foglalkozom, így mondataim vannak, fel tudok építeni egy cselekvéssort, amely oda vezet(het), amit én jónak látok. De hogyan érném el, hogy ő szívből átélje mindezt?
Szinte lehetetlennek tartom, hogy a mai világ gyermeke – az alfa generáció városi, digitalizált szülötte – feszültség nélkül tudjon karácsonyt megélni ajándékok nélkül.
És ha csak feszültséggel sikerülne… akkor minek?
Az Apaidőben újra és újra igyekszem aláhúzni, hogy nem fogom megmondani a tutit a gyermekneveléssel kapcsolatban, így ebben a cikkben sem törekszem rá. Helyette leírom és felvállalom: nem tudom, hogyan fogom elérni az “újfajta karácsonyt”. Nem tudom, hogy egyáltalán lehetséges-e. Nem tudom, hogy megéri-e a vita, a felesleges hiszti és a sírás azt, hogy ne az ajándékokról szóljon a karácsony.
Nem tudom.
Azt sem tudom, sikerülhet-e. Majd megírom, hogy ment…
Kapcsolódó cikkek
