– Emlékszel?
– Természetesen.
Pedig nem emlékszem. De ha nemet mondok, akkor megint vita lesz. Hiszen ahogy mondta, ő magának szart a világra, nincs jogom megkérdőjelezni semmit, főleg az ő emlékeit. Ránézek a két kicsimre, akik ösztönösen kerülik anyámat, és intek a férjemnek: ideje mennünk. Apám persze szomorú, ahogy a kicsik is, mert Papával jó játszani, hatvanöt évesen is lehet lovagolni a hátán, és nem restell a kedvükért bohócnak öltözni. Anyám közben megint megy a bogyóiért, közben gyorsan kivesz két túró rudit, hogy ezzel édesgesse magához őket, és elterelje a figyelmet saját gyengeségéről. Hiába kértük, hogy ne adjon nekik annyi édességet, meg se hallja. Ő jobban tudja, mi kell a gyereknek, mint mi.
Hazafele azon tűnődöm, vajon miért nem emlékszem azokra a dolgokra, amikre ő igen. Tényleg olyan rossz vagyok, ahogy ő állítja? Miattam hízott meg és vesztette el az alakját. Nem volt ideje mellettem edzeni. Bezzeg a nővérem után le tudott fogyni ő, jó volt gyereknek is. A nyugtatókat is miattam kellett elkezdenie szedni, legalábbis apának ezt mondta. Nekem meg azt, hogy apa miatt. Azok a fránya bogyók teljesen rabul ejtették már, néha olyan, mintha nem is fogná fel a körülötte zajló eseményeket. Nem hagyhatjuk a kicsiket vele felügyelet nélkül hosszabb ideig, bár annyira nem is igénylik.
Nézem a piciket a tükörben, ahogy veszekednek egy játékon. Én leadtam 30 kilót, pedig nem volt több segítségem. Vagyis de, a kicsik segítettek, ölbe kéredzkedtek guggoláskor, fekvőtámaszkor versengtek, ki másszon a hátamra. Nézem őket, és nem értem, hogy lehetnek ilyen tökéletesek. Pedig anyám többször hangot adott a reményének, hogy ugyanolyan rosszak lesznek, mint én voltam. Hazaérve, fáradtan szívem szerint lefeküdnék aludni, de még vacsora, játék és fürdés vár ránk. Láttam eleget gyerekkoromban, hogy anya aludt, ezért apa mérges volt. Én nem akarok olyan lenni. Amíg a gyerekek esznek, kiosonunk a férjemmel egy teára, a nagylány elbír velük.
Nem emlékszem olyanra, hogy anya jött volna velünk kirándulni vagy leült volna legózni. De arra sem, amit ma mesélt arról, hogy ő tanított biciklizni. Nekem az rémlik, hogy apa veszekszik velem, amiért nem tudok pótkerék nélkül menni, de addig próbáltam, amíg sikerült. A kislányom még nem szeretne biciklizni, mi pedig nem erőltetjük. A kortársai hadd tekerjenek, majd ő is megtanulja, ha akarja. Ő magának való, jól eljátszik egyedül, szereti felfedezni a világot a maga tempójában, és nagyon kényelmes. Feleslegesen nem szaladgál, csak ha az érdekei úgy kívánják.
Olyanra is emlékszem, hogy apával mentünk csavarogni, vagy apa tollasozott velünk. Anyának mindig volt valami, ami nem tetszett. Sokszor aludt napközben, vagy megsértődött egy viccen. Olyankor meghűlt a levegő a házban, és napokig csendben kellett lennünk. Nálunk nincs ilyen, inkább megbeszéljük a problémákat, mert valaki mindig félreteszi a büszkeségét, és kezdeményezi a békülést. A család fontosabb, mint az egyén.
Amikor majdnem tizenkilenc évesen vajúdtam, mellettem volt. Fizikailag mindenképpen. Emlékszem, mennyire féltem, hogy mi vár rám, de ő megnyugtatás helyett lazán odavetette, hogy még ma is van, aki belehal a szülésbe. Tudom, hogy szégyent hoztam rá, bár nem mondta, de éreztette, ahogy azt is, hogy inkább elsőszülöttemet tekintette lányának, nem engem. Nem bántam, hogy nem várta meg velem a lányom születését. Esett a hó kint, amikor betoltak a szülőszobára, és bár fiatal voltam, megfogadtam: én nem leszek olyan, mint ő. A kicsinek nem szabad úgy felnőnie, hogy azt higgye, tartozik nekem.
Beszélgetünk a férjemmel, de közben még mindig kutatok az emlékek között remélve, hogy mégse vagyok olyan rossz és buta, mint amilyennek tart. Beugranak a titkok és a hazugságok, amiket apának kellett mondanom, hogy ne legyen vita, mert ha lesz, az az én hibámból fog bekövetkezni. A halott nagyszülők szidalmazása, és közben az önsajnálata. Apai rokonságról sok anekdota maradt fenn, amelyeket igyekszem továbbadni a kicsiknek, de az anyai nagyszülőkről csak az alkohol és a gyerekek elhanyagolása jut eszembe. Egyszer a nagynéném mesélni akart, de anyám leállította.
Emlékszem, hogy sokat csavarogtam, csak ne generáljak veszekedést otthon. És arra is, hogy mennyire vágytam a „szeretlek” szót hallani. De anyám nem mondta. Nem jött el az előadásokra se, amelyekben szerepeltem. Pedig pont azért jelentkeztem mindenre, hogy végre büszke lehessen rám. Nem érdekelte. Én pedig egyre inkább felvettem a „rosszgyerek-cipőt”, és hordtam büszkén, álmodozva, hibát hibára halmozva.
Már régen volt, lehet az én emlékeimmel van baj. Megbeszéljük a férjemmel, hogy jövő héten lesz a kislányunk első ovis farsangja, amire szabadságot vesz ki, mert ez nagy dolog, nem szabad kihagyni, ahogy a nagylány fellépésein, ovis rendezvényein is igyekeztem jelen lenni. Ezek nagy dolgok, olyan gyorsan felnőnek!
Beérve a házba rohannak elénk a picik, míg a nagylány próbálja egy eltört játék darabjait összeszedni. Boldog vagyok, hogy nem félnek bevallani, ha rosszat csinálnak, csak jönnek, és segítséget kérnek. Nekik ez a természetes. Játék közben a nagylány beszámol a napjáról, kapcsolati problémákról, tabuk nélkül. Eszembe jut, amikor huszonegy évvel korábban hasonló helyzetben voltam, de anyám tanács helyett apára és nagyanyámra panaszkodott, majd dicsőítette magát, hogy a fiatal kolléganője tiszteletbeli anyának fogadta. Engem meg se hallott, sose tudtam elég érdekes lenni. Visszatérve a jelenbe közösen próbálunk jó tanácsot adni a fiatal felnőttnek, aki sokadjára is megköszönni, hogy őszintén beszélhet velünk bármiről. Nézem, és eszembe jut, hogy én ennyi idősen már a karomban tartottam, kivéve, amikor anyám épp elvette tőlem arra hivatkozva, hogy nála nyugodtabb. Pedig nem volt az, de hittem neki. Örülök, hogy még nem vagyok nagymama, és az orvosi pályára készülő lányom más utat jár, mint én.
Fürdés után altatás, a kicsik automatikusan a mi ágyunk felé indulnak, hiába van saját szobája mindenkinek. -Na jó ma még aludhattok itt, de holnap mindenki a saját szobájában fog!
Nem vagyunk elég szigorúak. Vajon ennyire rossz szülők vagyunk, vagy csak a saját gyermekkori emlékeink foglyai? Tényleg ártunk azzal, hogy kimondjuk: „szeretlek”, és nem csak éreztetjük azzal, hogy ellátjuk őket?
Esti mese után elhangzik az aznapi utolsó „szeretünk titeket”, és elcsendesedik a ház.
Emlékszem, hogy este a testvéremmel sokszor a kulcslyukon át néztük még a tévét, de arra is, amikor éjszaka a bilin ülve vártam, hogy valaki felkeljen, és segítsen. Kicsi voltam még, hideg volt, de nem mertem szólni, mert nem akartam felkelteni őket, féltem, hogy megint veszekedés lesz. Apa kelt fel, és mérges volt, amiért nem szóltam, de anyám csúnya nézése miatt nem mondtam semmit.
Amikor a nagylányommal próbálkoztam a szobatisztaságra szoktatással, éjszaka lesben állva figyeltem minden mozzanatát, hogy ha kell, ültessem a bilire. Anya azt mondta, emlékeznem kell rá, hogy ő is így csinálta.
Nehezen engedett el otthonról. Hol öngyilkossággal fenyegetett, hol hitelt vetett fel velem, ellehetetlenítve a boldogulásomat. Én pedig hallgattam rá, mert tartoztam neki.
A kisebbik lányom születésekor már a harmincas éveimet tapostam, és izgultam, hogy ne legyen semmi baja. Anyám azt mondta, a kicsi nem érdekli, lehet még gyerekem, csak én legyek jól, mert neki már nem lehet több.
A kisfiamnál is ezt mondta kiegészítve azzal, hogy ő nem tudott fiút szülni apámnak, ezért nem baj, ha nekem se sikerül a férjemnek megadnom ezt a csodát.
Sikerült. Három egészséges és tökéletes gyermekem van, akikért minden nap hálás vagyok. Remélem, nekik könnyebb lesz az életük.
Anyám szavai mai napig kísértenek, és az általa megszépített emlékek is.
A ház csendes, rajtam kívül már senki sem hallja amikor kimondom:
– Igen, anya, emlékszem mindenre. Csak nem úgy, mint te.
A “Gyermeked voltam, anya lettem – anyaság generációkon át” elnevezésű pályázatunk további munkáit IDE KATTINTVA olvashatjátok.
Kapcsolódó cikkek
