Négy generáció bizonyítványa, és a könnyek mögötte

Közepesnek lenni szégyen

Emlékszem arra az évre: az tiszta sor volt, hogy matekból hármast kapok, de hogy földrajzból is csak ezt az osztályzatot sikerült elérni, az meglepte és sokkolta anyámat. Nem mertem elmondani otthon, hogy nem sikerült javítani, mélységesen szégyelltem a csúfos alulteljesítést. A matek hármas ezzel szemben nem okozott bánatot, még örültünk is neki.

Ebben az időszakban az ellenőrzőben szereplő “a tanuló egyes érdemjegyei matematika tantárgyból” nálam szó szerint volt értendő. Ha nagydolgozatról volt szó, háromféle jegyet ismertem: nullapontos egyes, nem nullapontos egyes és maximumpontos egyes – az utóbbinál volt, hogy az igazgató is gratulált. Töménytelen mennyiségű szorgalmi feladatra és remekül időzített feleltetésekre volt szükség ahhoz, hogy a hármas valahogy kijöjjön a végén, a félévkor kapott kettes dicsőséges javításaként. Lobbizott is értem az egész tanári kar a matektanárnál… szerettek.

A szerző 1996-ban

“Zsuzsikám, ez a gyerek nagyon tehetséges” – szorongatta az összetörten tébláboló anyám kezét az osztályfőnök. “Na persze, csak nem látszik az eredményein” – törölgette a szemét anyám. Mérhetetlenül szégyelltem magam. Akkoriban a jó képességű, középosztálybeli gyerekek kitűnő bizonyítványokat vittek haza, mind a négy barátnőm színötös is lett annak rendje s módja szerint, mint minden évben. Jól emlékszem az érzésre, ahogy anyám erősen megragadta a karomat, hogy szinte fájt, és köszönés nélkül hazarángatott.

Kitűnőnek lenni muszáj

Ezzel az éles, kristálytiszta emlékkel sokáig nem tudtam mit kezdeni. Nem tudtam haragudni anyámra, hiszen tizenkét évesen még eszembe se jutott lázadni, ittam és hittem minden szavát. Tizenhárom évesen meg, mire a kamaszkor hormonjai a szüleinktől való különbözés vágyát dobolják a fülünkbe egyre hangosabban, már csak az emléke volt, amire haragudhattam volna: hat hónap alatt elvitte őt a rák. A bizonyítvány volt a legkisebb bajom, csak néha mart belém a fájdalom: bárcsak még egyszer, utoljára büszke lehetett volna rám.

Évtizedekkel később már felismertem, hogy alighanem ehhez az élményhez kötődik az a sémám is, hogy a hibáimat, tévedéseket, hiányosságaimat az abszurditásig próbálom elrejteni, akár átlátszó, röhejes kifogások árán is. Nagyon nehéz volt megtanulni, hogy hibázni lehet, alulteljesíteni ér, és ha már így alakult, bevallhatom nyugodtan, nem fognak kevésbé szeretni emiatt. Egyáltalán, ne a teljesítményem miatt szeressenek, hanem önmagamért.

És igen, ebben a folyamatban értettem meg azt is, hogy anyám – és az ő generációja, akik a háború alatt születtek – nem várhattak mást a csemetéjüktől, mint a tökélyt, hiszen annak idején az volt a túlélésük, majd a nyomorból való kiemelkedésük záloga.

A kitűnő bizonyítvány felesleges

Briliáns eszű, éles elme volt nagyanyám. Kitűnő volt végig az elemi iskolában, ám mikor azt elvégezte, hiába könyörgött apjának, hogy gimnáziumban tanulhasson tovább. “Ugyan már, Bözsike, hát mit kezdenél az érettségivel, az főzné meg a vacsorát az éhes férjednek?” – nevettek a szülei. Végül aztán mégis beíratták, de csak mert az “átok rossz” öccse, a “hamiskártyás” Lacika bukásra állt mindenből, és állandóan az igazgatói irodába hívatták a csínytevései miatt. Neki viszont nagyon is kellett az érettségi, hogy átvehesse a családi vállalkozást, a patikát. A szülők hamar rájöttek, hogy egyszerűbb, ha drága magántanárok helyett a nővére korrepetálja mindenből, közben meg fékezi kicsit a lázadó természetét, mert Bözsikére valahogy jobban hallgatott a fiú – így aztán mindketten gimnazisták lettek.

Ebben az időben – a húszas években – mindössze négy lány járt az intézménybe. A tanárok előtt kalapot emeltek, és szünetben külön kisasszony kísérte őket a tanáriba. Bözsike megtette, amit megkövetelt a haza: az öccse mindenből átment valahogy, halvány jegyekkel, ő meg mellékesen tiszta kitűnőre végzett – kémiából és biológiából dicséretet is kapott. Könyörgött, hadd mehessen tovább az orvosi egyetemre, kutatóorvos szeretne lenni, de a család hangosan hahotázott: jómódú férjet szemeltünk ki neked, soha az életben egyetlen percet nem kell majd dolgoznod. Imre, a nagyapám sikeres patikus volt, szelíden mosolygott: a tenyeremen hordozlak majd, mindened meglesz, drága.

Eszterke és Bözsike

Így is lett, csakhogy ez a délceg ember, a napbarnított bőrével és a mélybarna szemeivel a negyvenes évei elején esett össze szívrohammal, amikor a patikáját államosították egyetlen nap leforgása alatt…  és amikorra már Lacika, a kedves szélhámos a családi örökség színe-javát elitta, elkártyázta. Bözsike ott maradt “három gyerekkel, kenyér nélkül, minden nélkül”, ahogyan azt mindig mesélte nekem, újra és újra, amíg csak élt. Addigra a briliáns esze, az éles elméje már cserben hagyta: alig ötpercesre szűkült a memóriája a demencia súlya alatt. El sem mondtuk neki, hogy meghalt a lánya, az anyám: épp csak kiszaladt a mosdóba, azért nincs itt a vasárnapi ebédnél – komédiáztunk éveken át.

Kitűnőnek lenni a túlélés egyetlen kulcsa

És az a három gyerek – három okos és szép lány, akik a háború alatt születtek sorban, ‘39-ben, ‘41-ben és ‘43-ban – mérhetetlen nyomorban nőttek fel, származásuk miatt ráadásul osztályellenségként, hiába nem volt pénzük egy tisztességes pár cipőre sem. Mindhárman dolgoztak tízéves koruktól az otthoni szövő- és varrógépen, amíg az anyjuk – a kitűnő érettségijével és a reményteljes kutatóorvosi ambícióival – aprópénzért takarított. A lányoknak mindig azt mondta: tanuljatok, és ne hagyjátok, hogy bárki is lebeszéljen benneteket az álmaitoktól.

A három lány végül – minden nehézség ellenére – az orvosi egyetemen tanult tovább. Judit, a legidősebb fogorvos lett, Mária, a középső pszichiáter, Zsuzsika pedig, az anyám, gyógyszerész. Az első generáció volt az övék a háború után, a hatvanas években, akiket már nem csak megtűrtek a magasabb iskolában amolyan úri hóbortból, de bátorították is őket, hogy képezzék magukat: a szocialista rezsim büszke volt arra, hogy az elvtársnők “egyenlő lehetőségeket” kapnak az elvársakkal. Ahhoz persze, hogy minden kvótában benne legyenek az értelmiségi származásuk súlya alatt, a legjobbnak kellett lenniük mindig mindenben: osztályelsőnek, dicséretesnek, lehetőleg mindenből kitűnőnek, aztán meg persze summa cum laude, máskülönben esélyük sincs méltó állásra, mehetnek takarítani ők is, mint a mama.

Zsuzsi, Judit és Mária

Érthető hát, hogy anyám valósággal sokkot kapott, amikor megtudta, hogy az ő lánya hármasokat is pakolt a bizonyítványba, nemhogy nem lett kitűnő. Minden sejtemléke, a világról alkotott minden lenyomat a lelkében szorongani kezdett: a jövőmet, az egész életemet látta összedőlni a hatodikos bizonyítványosztás perceiben. A legjobbat akarta nekem, még ha a kilencvenes évek közepére úgy meg is változott a világ, hogy aki akkor jól csevegett egy idegen nyelven és elég talparesett is volt mellé, az évtizedekre vezetői állásba betonozódott be különösebb erőfeszítés nélkül. Mire kamasz lettem, már nem számított a bizonyítvány, de ezt akkor még senki se tudta, legfőképpen anyám nem. És ő ezt már nem is érhette, érthette meg. 

Az igazi kitűnőség nem a papírok közül nő ki

A világ azóta is folyamatosan változik. Ma úgy tűnik, életünk végéig tanulunk majd, és sikerünk kulcsa nem a jó jegyekben, hanem a kitűnő alkalmazkodóképességben, az új technológiák – AI, robotika, meg ami még jön – korai adaptációjában rejlik.

A sikerdefinícióm egyszerű:

A lányom szeptemberben kezdi az iskolát, és már most ismételgetem magamnak: mindegy, milyen lesz a bizonyítványa, de találja meg azokat a tevékenységeket, amelyeket igazán szívesen végez. Mindazt, amiben ügyes, mert azokban képezi majd magát örömmel, nagy nyitottsággal és alkalmazkodóképességgel. A visszahúzó családi sémákat pedig tegye le, mert csak akkor lehet kiegyensúlyozott, szabad ember, ha a maga életét éli, nem az őseiét. Egy dolgot tartson meg, mert arra mindenképpen szüksége lesz: a kíváncsiságot, a tudásszomjat, mert az családunk minden nőtagjában megvolt az elmúlt bő száz évben – és alighanem azelőtt is…

Kapcsolódó cikkek

Család Kitűnők és kevésbé jók: van értelme különbséget tenni?

Család Kapjon-e ajándékot a gyerek a bizonyítványért?

Kamasz “Csak 2 percet bírjatok már ki!” – Ilyen volt a bizonyítványosztás nagyszüleink, szüleink idejében!

Gyerek Iskolaigazgató a félévi bizonyítványról: „Az általános iskolai értékelési rendszerek archaikusak”

Gyerek Gratulálok édesanyák! Ezt az évet is megcsináltuk!

Gyerek A következő tanévtől elkezdődik a papíralapú bizonyítványok kivezetése