Drága Barátnőm!
Mindig nagy bizalommal voltunk egymás iránt – másképp nem is lehet. Hihetetlen, de már huszonhárom éve vagyunk barátok, azóta, hogy a gimnázium első napján egy padba ültünk le. Így ha akarnánk, sem tudnánk őszintétlenek lenni egymással, hiszen úgy ismerjük egymást, mint a tenyerünket. Nincs értelme annak sem, hogy szépítsük a dolgainkat, hiszen a saját, és a másik gyengeségeivel is maximálisan tisztában vagyunk. Sőt, azt gondolom, épp az őszinteség a lényeg egy barátságban. Mert persze, óvhatjuk a másik lelkét, de egy ponton túl azzal segítünk neki, ha szembesítjük a valósággal.
Ennek jegyében én most őszinte leszek veled, és azt is meg fogom mondani, amivel nem értek egyet.
Én nem az a típus vagyok, aki azt mondja, hogy akinek nincs gyereke, az ne mondja meg, hogy hogyan neveljem a sajátomat. Azt se gondolom, hogy senki ne szólhatna bele, csak mert „az én gyerekem”. Ha így gondolnánk, akkor az összes gyerekbántalmazó is azt csinálhatná, amit akar, hiszen „az ő gyereke”. És hát nemcsak szándékos bántással lehet rosszat tenni egy gyereknek.
Ha nem „beleszólásnak” hívjuk, hanem „támogatásnak”, mindjárt másként is hangzik. Azt hiszem, itt az a lényeg, hogy úgy kommentáljon bárki bármit a gyereknevelésemben, hogy abban ne a beszólás, a minősítés legyen a motiváció, hanem a valódi segítségnyújtás, és érezzem az elfogadást, azt hogy nem ítélnek meg azért, ha nekem nem úgy megy, ahogy „kéne”. Mert én elismerem, hogy nem vagyok a világ legjobb szülője, sőt. Sok mindenben egyszerűen lusta vagyok, ha lustaságnak számít az, hogy valaki nem akar teljes idejében egy másik személyért élni. Én nem akarok, de ettől még nagyon szeretem a gyerekeimet, és az életem igenis jelentős részét töltöm azzal, hogy értük teszek, erőmön felül is.
Csak hát a gyerek mégsem úgy viselkedik, ahogyan szeretném, és főleg, ahogyan a környezetem szeretné. Sokszor megkaptam már, hogy igen, mert ezt így meg így kéne csinálni. Mit gondolnak, hogy nem próbáltam? Hogy én direkt gyengén, hibásan, rosszul akarom csinálni? Hogy az a célom, hogy a gyerek ne működjön együtt velem? Mire a környezetem bármilyen tippet ad, hogy mit is kéne tenni, biztos lehet benne, hogy azt én már mindet végigpróbáltam. És annak ellenére nem hallgat rám a gyerekem. Mert végső soron ő egy identitás, nem, nem egy gép, akibe ha betápláljuk a megfelelő szavakat, akkor a megfelelő választ dobja ki. Szóval kérek mindenkit – téged is, kedves barátnőm – hogy feltételezd a jót rólam, feltételezd, hogy szeretném a legjobbat tenni, de mivel itt egy másik emberről van szó, mégsem mindig az történik, amit megálmodtam.
Igen, tudom, hogy nem kéne annyit a kezébe adnom a tabletet. Igen, tudom, hogy főzhetnék többet házi fogásokat ahelyett, hogy megint kisütnék pár csirke-nuggetset. Tudom, hogy nem kéne minden nap megengedni azt a kis csokit, és azt sem, hogy fennmaradjanak nyolc után. Elismerem: gyenge vagyok ahhoz, hogy mindent megvalósítsak, amivel elméletben egyetértek veled. A századik bujkálós, futkározós, visítós, rúgkapálós kör után van, hogy elfáradok. Van, hogy ráhagyom: legyen az, amit akar, ha nem árt vele magának (csak a nevelési elveknek). Nem kéne. Ha viszont nem teszem, én fogok rámenni idegileg, fizikailag, és szerintem az sem tesz túl jót egy gyereknek, ha nem egészséges az anyukája, vagy épp nincsen, mert tönkrement a végeláthatatlan harcokba, amiket már nem volt ereje lefolytatni.
Amikor kritizálsz engem a tablet meg az ebéd miatt, akkor kérlek, csak egy hetet próbálj meg úgy dolgozni otthonról, hogy a gyerek beteg, ezért nem tud bölcsődébe menni, viszont folyamatosan ülne az öledbe, sír vagy épp rángat, hogy játssz vele. Próbálj meg úgy lefolytatni egy üzleti megbeszélést, hogy közben valaki felváltva üvölteti a kínai zenét játszó buszt és visítja, hogy: anyaaaa!
És tudod, néha én is megenném nyugodtan az ebédemet, még ha csak egy kiolvasztott mirelitre van is időm.
Nekem egyébként nincs bajom azzal, ha rászólsz a gyerekemre, mert tudom, hogy csak a legvégső esetben teszed, és csak akkor, ha abban erősíted meg, amit én is mondanék neki. Ha az én elveim szerint beszélsz hozzá. Csak azért ne szólj rá, hogy az én tehetetlenségemet dörgöld az orrom alá. Hidd el, érzem én azt magamtól is, és szenvedek is miatta. De ha azt látod, hogy ezredszerre sem sikerül ráadni a nadrágot, mert mindig elrohangál, pedig már el vagyunk késve, akkor hálás vagyok érte, ha kiveszed a kezemből a feladatot. Ha elkapod a játszótéren, mert a hinta elé rohanna, azt megköszönöm. Így tudsz nekem a legjobban segíteni: hogy ott vagy helyettem akkor is, ha nekem már elfogy az erőm. És ha nem mondod el minden alkalommal, hogy mit mulasztottam el korábban, ami ide vezetett, valami olyasmit, amin már úgysem tudok változtatni.
Kapcsolódó cikkek
