Mindig jó olyan emberrel beszélgetni, akiről érződik, hogy szívvel-lélekkel végzi a munkáját. Engem személy szerint lenyűgöz a tudás, a felkészültség, a precizitás. De ennél is jobban magával tud ragadni a mindezek mögött húzódó lelkesedés és elhivatottság. Ami nélkül valószínűleg nem születhet igazán jó gyerekkönyv. Mert ahhoz, hogy egy adott korosztályhoz hatékonyan, érthetően és inspirálóan tudjunk szólni, bizony szükséges annak sajátosságainak, igényeinek, befogadó képességének ismerete. De ez önmagában még nem elég. Kell a lelkesedés és a vágy is, hogy valamit át akarjunk nekik adni, el akarjunk mesélni, magunkkal akarjuk ragadni őket egy különleges világba. Vig Balázs meseíró a Lampion START sorozatban megjelent könyve, a Zéti, Zoé és az elhagyatott játszótér kapcsán beszélt minderről a Gyerekszoba.hu-nak.
Vig Balázs író (Fotó: Molnár Tamás)
Mesélsz egy kicsit a könyvedről azoknak, akik esetleg még nem ismerik?
A könyv egy szerencsés egymásra találás eredménye. Volt a fejemben egy ilyen téma, a kiadó pedig épp akkor indította a Lampion START sorozatot, ami kifejezetten a kezdő olvasókat célozta meg. Egy testvérpár van a fókuszban: Zoé a nagytesó, aki vagány, bevállalós, néha fejjel megy a falnak. Zéti, az öccse pedig inkább félős, kicsit bizonytalan, kicsit könyvmoly. A kistesó, aki követi a nővérét. A kettejük közötti dinamika fontos a mesékben: a játékaikat folyamatosan átlengi az a se veled, se nélküled kapcsolat, ami szerintem a testvérpárokra általában valamilyen mértékben jellemző. Minden nap ellátogatnak az elhagyatott játszótérre, ahol nem várt furcsaságok történnek velük: a hinta helyett néha a világ mozdul el, a mászóka az égbe vezet, a csúszdáról olykor a homokozó helyett medencébe lehet pottyanni.
A Lampion START sorozat lényege, hogy a kezdő olvasók számára könnyíti meg és szeretteti meg velük az önálló olvasást. Másképp írsz egy ilyen speciálisabb könyvet, mint egy olyat, aminek nincs ilyen kimondott célja?
Az olvasóvá nevelés az ilyen típusú könyveknek fontos célja. Igen, másképp ülök le megírni egy olyan könyvet, amivel van egy plusz célunk is, mint amikor „csak úgy” beindul a mesélő kedvem, és írok. Más szempontok is megjelennek, de számomra nagyon fontos, hogy a végén egy értékes gyerekirodalmi mű szülessen – nem szeretném beáldozni a minőséget azért, hogy egyszerűen olvasható történetet írjak.
Tehát fontos számodra, hogy a nyelvi könnyítettség ne menjen az irodalmi érték rovására.
Igen, abszolút. Szeretnénk bevonzani új olvasókat, és egyben minőséget igyekszünk nyújtani számukra. Nem kell feltétlenül nagy dolgokra gondolni persze. Szeretem azt, ha egy mesének van célja, ha a karakterek nem csak random lettek kitalálva, hanem funkciójuk van. Fontos, hogy egy mesének ki az elbeszélője, és miért ő, hogy milyen hangulata van a történetnek, hogy akar-e tanítani, vagy kérdéseket feltenni. Azt gondolom, hogy ha ezekre odafigyelünk, akkor jó lesz a végeredmény.
Vig Balázs: Zéti, Zoé és az elhagyatott játszótér
Van személyes kötődésed a karakterekhez vagy a történethez?
A testvérkapcsolati vonalhoz nincs, nincsen testvérem, és a lányom, Boróka is egyke. Viszont a játszóterezés, a játszóterek különleges hangulata olyasmi, amihez szerintem mindenki tud kapcsolódni, például én is. Bár velem még nem fordult elő, hogy elkezdtem mászókázni, és egyszer csak kiderült, hogy az égig ér a mászókám, és a végtelenbe megy. A játszóterezés egy nagyon érdekes közös élmény. A mi generációnk gyerekkorában különösen fontos volt, hogy sok fantáziával közelítsünk a játszótéri játékokhoz, de ez azért a mai gyerekeknél sincs másképp. Jó esetben nem a telefont nyomkodják a padon, hanem szaladgálnak, és a képzeletükkel életre keltik a játszóteret. Ez volt nekem fontos a történetben, hogy egy lepukkantabb, egyszerű kis játszóteret hogyan tudnak belakni a gyerekek, hogyan tudják kivetíteni a játszótér játékaira az ő saját lelkivilágukat. Aki vagány, az biztos, hogy mindent ki akar próbálni. Aki félős, az nem szereti kipróbálni az új dolgokat. Máris itt van egy érdekes konfliktus, vajon hogyan fogják megoldani a gyerekek?
Van ehhez kapcsolódóan olyan konkrét üzenet, amit át szerettél volna adni a történetekkel?
Direkt üzenetet nem fogalmaztam meg, de azt hiszem, hogy aki figyelmesen elolvasta ezt a könyvet, ez érteni fogja, hogy hiába küzdenek itt egymással a testvérek, mégis minden történetnek az lesz a vége, hogy ők vállt vállnak vetve veszik fel a harcot az élet kihívásaival. Tehát ez egy kemény dinamikájú testvéri kapcsolat, de azt hiszem, aki végigolvassa, az meg fogja érteni, hogy mondjuk Zoé hiába fenyegeti meg azzal a tesóját, hogyha lemarad, akkor teát fog főzni a zoknijából. Ez természetesen csak nagyszájúság, attól ő még azonnal ott terem, ha szüksége lesz a testvérének a segítségre.
Mitől speciális ez a könyv, mik azok az elemek, amik miatt kezdő olvasóknak ideális?
Ebben szerepe van egyrészt a formai elemeknek: nagyobb betűk, változatos, a történet alakulására reflektáló betűkészlettel. Sok a kép, szinte minden oldalon Radnóti Blanka szerethető, vagány, ötletes rajzai segítik a könnyebb érthetőséget. Egy-egy oldalon kevés szöveg van, a fejezetek nagyjából egyforma hosszúak. A mondatok egyszerűek, rövidek. Sok a párbeszéd.
De ami szerintem igazán fontos, az az, hogy én mindig úgy írok a gyerekeknek, teljesen mindegy, hogy milyen korosztálynak, hogy a történet izgalmas legyen.
A felnőttek néha ijesztőnek tudják értelmezni ezeket a történeteket. Én viszont azt gondolom, hogy gyerekszemmel inkább egy borzongató, izgalmas, különös világ elevenedik meg. Ahol ha lecsúszom a csúszdán, háromszor homokozóba pottyanok, negyedszer pedig vízbe csobbanok. Ha homokból építek valamit, az utána olyan valóságossá válik, hogy szinte alig lehet megkülönböztetni az eredetitől. Csupa különös, furcsa, megmagyarázhatatlan történet. Amiről gondolhatom azt, hogy a játszótér tényleg ennyire különleges. De vehetem úgy is, hogy a gyerekek képzelete népesítette be ezt a játszóteret.
És van még egy érdekessége a könyvnek: a borítón a logó világít a sötétben. Ha lámpafény alá tesszük, feltöltődik, és este egy kis ideig világít a sötétben. Sok író-olvasó találkozót tartok mostanában, és a gyerekeknek ez nagyon tetszik. Van, aki kicsit félősebb, és elalvás előtt a könyvet a párnája alá rakja, vagy odateszi maga mellé, és akkor kicsit világít neki.
Ez tényleg kedves ötlet. Mit gondolsz, a változatos tipográfiai elemek segítenek az olvasás megkönnyítése mellett abban is, hogy a könyv valamennyire fel tudja venni mozgalmasságban, érdekességben annak a rengeteg vizuális tartalomnak az intenzitását, amivel napjainkban találkoznak a gyerekek? Lehet ez cél?
Ezt a történetet én úgy írtam meg, hogy ha semmiféle játékosság nem lett volna a tipográfiában, akár még rajzok sem díszítenék a könyvet, akkor is legyen annyira izgalmas, legyen annyira érdekes, olvasmányos, hogy lekösse a gyereket és beindítsa a fejében a saját moziját akár ő maga olvassa, akár a szülő olvassa neki. Azért ennek a befogadása nagyban családfüggő is. Van olyan gyerek, akinek így érdekes egy könyv, hogy szinte ki akar ugrani a kezéből, annyi minden van benne. De olyan is, aki annyira kezdő olvasó még, hogy lehet, hogy picit meg is nehezíti a dolgát az, hogy különböző betűtípussal vannak szedve a betűk. De semmi baj, hiszen az alsósokkal jellemzően még azért a szülők olvasnak, vagy ott vannak támasznak, ha elakadnának.
Vig Balázs író-olvasó találkozón Mátészalkán (Fotó: Czine Árpád)
Az olvasóvá nevelést illetően szerinted valóban nehezebb dolgunk van ma szülőként, mint mondjuk 10-20-30 éve volt?
Igen, de azért van fény az alagút végén. 15 éve írok gyerekkönyveket, ez idő alatt nagyon sok író-olvasó találkozót volt szerencsém tartani, és rengeteg gyerekkel találkoztam, foglalkoztam. Köztük voltak jó tanulók, jó képességű, jó családi háttérrel rendelkező magabiztos olvasók, és olyanok is, akiknek mondjuk negyedikes korukban az én író-olvasó találkozóm volt az első valamire való kapcsolatuk egy könyvvel. Ezért ezeken az eseményeken már jó ideje nem használok kivetítést, inkább próbálom minél közelebb, testközelbe hozni a könyveket. Megszagoljuk, megforgatjuk őket, együtt olvasunk belőle, megnézzük a rajzokat. Az a célom, hogy a találkozó után minél többen iratkozzanak be a helyi könyvtárba, kölcsönözzék ki a kortárs könyveket, és a régi könyveket is. Az se baj, hogyha valakit még megijeszt az, hogy hosszabb terjedelmű egy könyv, az olvasson rövidebbet, nézzen képregényt.
Az a lényeg, hogy kialakuljon ez a fajta fantázia, és minél tovább elvigyék magukkal a gyerekek útravalónak. Hogy amikor eljön az a pillanat, amikor megkapják az első saját telefonjukat és beszippantja őket az internet és a közösségi média, az olvasás öröme legyen egy szilárd élmény számukra, ahova mindig visszatérhetnek.
Úgy látom, hogy az alsós gyerekek esetében a tanító, a szülő, a meseíró, meg mondjuk a könyvtáros összefog, és odateszik magukat, abból a gyerekből szinte biztos, hogy olvasó lesz. És persze minél kevesebben tesszük oda magunkat, annál kisebb az esély, hogy sikerül. De én nem találkoztam még olyan gyerekkel, akinek legalább minimális szinten ne lehetett volna felkelteni az érdeklődését. Kellenek hozzá ezek a könyvbemutatók, a gyerekekkel való foglalkozások, az izgalmas, a vicces, a mai gyerekek nyelvén szóló könyvek. Ezen dolgozunk jó néhányan.
Milyen tanácsot adnál annak a szülőnek, aki szeretné megszerettetni a gyerekével az olvasást, de egyelőre úgy érzi, hogy még ebben nem járt sikerrel?
Az egyik nagyon fontos dolog, hogy a szülő kezében is legyen könyv. Tudom, hogy nagyon nincsen időnk, mindenki rohan, dolgozik, de ha a gyerek látja azt, néha a szülő is leül akár csak egy fél órára, és könyvet olvas ő is, vagy mondjuk egy könyvvásáron könyvet vásárol, vagy a könyvtárból könyveket kölcsönöz, akkor ez a minta ragadósnak bizonyul évek alatt.
A másik fontos dolog, hogy nem alsós korban kezdeném el a könyvekhez szoktatást, vagy a megbarátkoztatást, hanem már óvodás vagy akár bölcsis korban, hiszen akkor épül ez be leginkább a családok, a gyerekek életébe. Az esti mesénél nincs jobb alkalom arra, hogy összebújjunk, együtt legyünk, és egy történetben találjuk meg a saját érzéseinket.
Mennyire szabad szerinted „erőltetni” az olvasást? Jó módszer a nyári szünetre például, hogy minden nap el kell olvasni mondjuk tíz oldalt, vagy fél órát olvasással kell tölteni?
Én nagyon bízom abban, hogy akkora ma már gyerekkönyvekből a választék, hogy valamit biztosan tud találni a gyerek, ami egy kicsit is érdekli. Ha focista, akkor ott vannak a sportról szóló könyvek. Ha Minecraftozni szeret, olyat is talál, vagy Star Wars-osat, pónisat, Barbie-sat. Lehet, hogy nem az irodalmi értékükkel tűnnek ki ezek a könyvek, de jó belépők lehetnek az olvasás világába. Ha ezek segítségével magabiztosabbá fejlődik az olvasni tudás, akkor később a pedagógus, könyvtáros segítségével, a szülő saját megérzésére hagyatkozva, vagy akár kortárs írók segítségével lehet tovább lépni egy olyan könyvre, amiben azért irodalom is lesz.
Vig Balázs író-olvasó találkozón Mátészalkán (Fotó: Czine Árpád)
Mit mondanál egy olyan kisgyereknek, aki azt mondja magáról, hogy ő nem szeret olvasni?
Az író-olvasó találkozókon nekem az a módszerem – és ezt egyébként a szülőknek is nagyon ajánlom–, hogy a játékosságot és a humort használom „fegyverként”. Ha ezt mondaná nekem egy gyerek, hogy nem szereti a könyveket, akkor megkérdezném, hogy „Na és szagoltál már könyvet”? És akkor valószínűleg azt fogja mondani, hogy nem. Akkor kinyitom neki a könyvet, az orra alá teszem. Megkérdezhetem, nem fél-e attól, hogy rácsapom az orrára? Ilyenkor már jó eséllyel nevet. Megkérem, hogy csukja be a szemét, és találja ki, mire emlékezteti az illat. Például autós kártyára? És így tovább – a végén egy vicces játék lesz belőle, és innen már csak egy lépés, hogy együtt olvassunk el egy fél oldalt. Vagy váltva olvasunk egy-egy bekezdést. Aztán megbeszéljük, kit olvastunk, miért viselkedhetett úgy az adott szereplő. Így lehet szépen, fokozatosan ráhangolni a gyereket az olvasásra – a szülők helyében én így csinálnám. A végén is beszélgessenek a történetről, hiszen mindenki mást lát bele, ami nagyon jó.
Olvasni jó!
„Az olvasóvá nevelés manapság nem könnyű feladat, de elengedhetetlen a tartalmas, kiegyensúlyozott felnőttkorhoz. A gyereknek nagyon fontos a vizuális élmény. A Lampion START-sorozat olyan kezdő olvasóknak szól, akik már izgalmas kalandokra vágynak, de önállóan még nehezen birkóznak meg egy kalandregénnyel. Tehát az olvasóvá válás kortárs nehézségeire kerestünk megoldást, és nagyon tudatosan terveztük a játékos borítókat és belső oldalakat, hogy a betűk szavakká, a szavak mondattá, a mondatok szöveggé formálásában észrevétlenül is vizuális segítséget kapjanak a gyerekek, miközben fontosnak tartottuk, hogy a szövegek is erősek legyenek. A Lampion START kalandos történetei tulajdonképpen már igazi regények a legjobb magyar szerzők tollából, rengeteg nyelvi játékkal és humorral, hogy a vizuális ingerek segítségével egyből becsaljuk a kezdőket az irodalom varázslatos világába.” Balázs Eszter Anna, a Lampion Könyvek főszerkesztője
Kapcsolódó cikkek
