Emlékszem arra, amikor a kicsit először hagytam ott a bölcsődében. Rettenetes bűntudatom volt, de nem azért, hogy ott hagytam, hanem azért, mert egyáltalán nem sírtam, nem éreztem a nagy drámát, amiről annyiszor hallottam. Egyszerűen tudtam, hogy jó helyen van, a nagy tesó ugyanabban az épületben, csak az óvodában, és azt is tudtam, hogy ha nagy a gond, hívnak.
Minden váltás nehéz
A bölcsődei ballagást erős túlzásnak érzem, és nem azért, mert nem kell valamiféle rituálé, egy apró búcsú, hogy a gyerek is tudja, most valami más fog következni, hanem azért, mert ezt a szülők hajlamosak eltúlozni. Az esetünkben nem így volt, apró figyelmesség, köszönetnyilvánítás, majd jöhetett az egyéb. Egész nyáron mondogattam, hogy ősztől oviba megy majd, a válasz pedig folyamatosan az volt, hogy nem, ő bölcsődés.
Illusztráció: Getty
Szeptember 1-től változott a helyzet
Az óvoda a gyerekek jó részének az első intézmény, ahol apró, de nagyon fontos lépéseket kezdenek tenni az önállóság felé. Segít, ha a családban van nagy tesó, ha nincs, az se gáz, hisz ugye, a nagy tesó előtt se volt még egy nagyobb… A beszokás (esetenként átállás) mindenkit megvisel. Kit jobban, kit kevésbé. A szakemberek szerint segít a kommunikáció. Ezt mondjuk, józan paraszti ésszel is felfogja az ember. Fontos beszélgetni róla, elmondani, hogy milyen jó lesz majd az oviban, hisz van sok játék, sok gyerek, óvó néni, dadus. Nálunk az első, pár órás próbanap után a két és fél éves kicsinek csupa meglepő problémái voltak: nem adtak neki kaját, nem engedték, hogy ott aludjon, illetve nem értette, hogy ha Pillangó csoportban jár, miért nem kapott szárnyakat. Megbeszéltük, hogy lesz kaja, ott alvás is, szárnyakat pedig kap majd farsangkor. Flottul ment, én pedig néztem, hogy van ilyen is, hisz egy évvel korábban, a nagy beszoktatásakor kínkeserves sírások voltak hónapokon át… A második általában jobban bírja – jutott eszembe a varázsmondat, amit annyiszor hallottam. És tényleg.
Ne riogassuk!
A nagy első ovis szülői értekezletén az óvónő többször is hangsúlyozta, hogy ne riogassuk a gyerekeket az ovival. Tágra nyílt szemekkel néztem, hogy ugyan már, ki tenne ilyet, aztán eszembe jutott az, amit anno én is többször hallottam: „az óvodában majd meglátod”, „az óvodában majd megtanulod a rendet”, „az óvodában próbálj ilyet tenni, aztán lesz haddelhadd”. Bizony, van ilyen, és nem kell az embernek pszichológusnak lennie ahhoz, hogy rájöjjön, mennyire mély nyomot tud ez hagyni a gyerekben (lásd, én még mindig emlékszem, pedig harmincvalahány éve történt).
A kezdeti félelemből rutin lesz
Az első hetek bizonyára nem egyszerűek, hisz már a reggeli felkelés sem a vakációs hosszú lustálkodás, az intézményben pedig mindennek megvan a maga rendje. Ha szükséges, a pedagógusok szólnak, hogy anya legyen ott, ha meg tudja oldani, a gyerekek azonban lassan megszokják, hogy ez az új rend, amit be kell tartani. A láthatatlan köldökzsinór lazul, és bár teljesen soha nem szakad el, anya is, gyerek is érzi, hogy ez a dolgok rendje. Nem baj, ha sírás van, a gyereket az óvodapedagógus, dadus segíti megnyugodni, az anyát pedig esetenként saját maga. A drámából pedig büszkeség nő, amikor pár nap múlva a kicsi magától indul, most már óvodába.
Kapcsolódó cikkek
