A KÖTTUSA adománygyűjtő kampány sikerének köszönhetően nemrég elindulhatott a szenvedélybetegséggel érintett családok számára meghirdetett hat alkalmas családterápia- illetve családkonzultáció, melyet a Magyar Máltai Szeretetszolgálat a kampányból húszezer forinttal támogat alkalmanként. Várják azoknak a családoknak a jelentkezését, akik úgy érzik, ideje véget vetni a tabusításnak, a káros minták tovább örökítésének, és készen állnak arra, hogy szakemberek segítségével változtassanak.
Tavaly ősszel, az EGY.7 konferencián hirdették ki a KÖTTUSA adománygyűjtő akciót, amelynek ötlete már korábban megfogant a téma iránt régóta elkötelezett szakember, Békési Tímea addiktológiai konzultáns fejében. A kampány nagykövetei és csapataik sálak megkötését vállalták 2025. január 25-től március 1-jéig, összesen 220 méternyi hosszúságban. A végeredmény a Magyarországon nevelkedő közel 400 ezer szenvedélybeteg családban élő kiskorú gyermek élőláncát szimbolizálta: Budapesttől Pécsig érne ugyanis egy ilyen élőlánc. A sálakat azok az érintettek kapták meg, akik korábban részt vettek AAP (Anya, apa, pia) csoporton vagy más módon tettek a felépülésükért. A cél 11 millió forint összegyűjtése volt, és az, hogy minél nagyobb nyilvánosságot kapjon a téma, hogy a szenvedélybetegség legyen kimondható dolog. A szervezők azt vállalták, hogy az összeget egy éven belül a szenvedélybeteg szülők gyerekeinek segítésére fordítják. A számukra meghirdetett családterápia-, illetve konzultáció mellett gyerekprogramokat hirdettek, indulnak felnőtt csoportok, szakemberek számára pedig továbbra is igénybe vehetőek a szakmai továbbképzések.
„Kiszámíthatatlan volt, mi vár otthon”
„Én csak azt szoktam mondani, hogy nehéz családból jövök – meséli a kétgyermekes Linda, akinek az édesapja alkoholista volt. – Leegyszerűsítve gyerekkorom legnagyobb fájdalmát, azt mondhatom, hogy bármennyire erőlködtem, sosem éreztem, hogy a szüleim észrevennének, nemhogy elismernének. Pedig nagyon igyekeztem: kicsi koromtól sportoltam, versenyeket nyertem, magamtól megtanultam zongorázni, jól tanultam, de lehetetlen volt elérni azt a bizonyos ingerküszöböt. Emlékszem, egyszer izgatottan siettem haza az úszóversenyről, ahol érmet nyertem, de mintha az lett volna a világ legtermészetesebb dolga, még csak azt se mondták, hogy gratulálunk. Tudod a dolgod, mosogass el, aztán menj a szobádba – hallottam legtöbbször. Apám volt a fontos, hogy vele mi van. – Linda ugyan túl van már sok év önismereti munkán, mégsem beszél szívesen a gyerekkoráról még ma sem. – Szégyelltem az életünket, a családunkat, az apámat, akit sokszor nekünk kellett anyámmal és az öcsémmel hazahozni a kocsmából vagy éppen valamelyik utcasarokról, ahonnan már nem bírt továbbmenni. Rettegve mentem haza az iskolából, kiszámíthatatlan volt, hogy mi vár otthon, vajon hazaért-e az apám, éppen milyen balhéba csöppenek bele. Alig vártam, hogy elkerüljek otthonról, szerencsére felvettek kollégiumba, de akárhányszor elindultam vissza a főiskolára, bűntudatom volt, hogy egyedül hagyom anyámékat vele. Aztán már elvégeztem a főiskolát, amikor apám meghalt, de nem beszéltünk róla, tabu maradt továbbra is, a traumáinkat vittük magunkkal a felnőtt életünkbe, sokáig feldolgozatlanul. Számomra az igazi megértést sok évvel később Janet G. Woititz könyve hozta, az „Alkoholbetegek felnőtt gyerekei”. Abban ismertem a családomra, magamra, az életemre. Akkor kezdtem felfedezni, hogy a sok belső elvárás, hogy legyek erős, legyek alkalmazkodó, ne csináljak problémát, és így tovább… oda vezetett, hogy gyakorlatilag feladtam önmagamat, a saját vágyaimat. Jó néhány párkapcsolati kudarccal a hátam mögött most már tudom, hogy ha nem tartom magamat elég fontosnak, akkor a páromtól sem várhatom el ezt.”
Fotó: Getty
Amit biztosan kijelenthetünk: az X és Y generáció tagjaiként többen vagyunk érintettek, mint azt magunk is gondolnánk. Nemrég a saját szakmai-önismereti képzésemen, a családtörténetem feldolgozása során döbbentem rá, hogy közvetve én magam is érintett vagyok, igaz, egyik szülőm sem szenvedélybeteg (Valójában egyikük dohányzik, vagyis mégis.), de a nagyszülői generációban sajnos már előfordul alkoholbetegség. Hosszú évtizedek telnek el, mire a családban esetleg nyíltan mernek elmesélni történeteket a szülők, nagyszülők, sokszor már csak a beteg családtag halála után. Pedig saját önismeretünk szempontjából óriási jelentősége van, hogy ismerjük a család legfontosabb történeteit, a családtagok egymáshoz való viszonyait, mert ezek átgondolása vezet a saját működésünk tudatosításához, amit aztán a fokozatos változtatás követhet.
Az alkoholisták utódai elfeledett gyerekek
Mindamellett rendkívül felemelő élmény egy érzelmileg biztonságos térben megnyílni, elfogadásra találni, ahogy megélhetjük ezt a családterápia- vagy konzultáció keretében is: hogy nem kell szégyellni magunkat a családunk, a betegségünk vagy a hozzátartozónk addikciója miatt, sőt, felszabadító érzés mindezt felvállalni és azon dolgozni, hogy felelősséggel, tudatosan tudjunk kapcsolódni a jövőben. Mert az életünk halad, felneveljük a gyerekeinket, tudattalanul is adva tovább a mintáinkat, miközben vagy dolgozunk magunkon, vagy nem.
Többek között akár családtörténetünk feldolgozására is lehetőséget nyújthat a KÖTTUSA akciója, melynek jelentőségét maga a program ötletgazdája, Békési Tímea is hangsúlyozza az első EGY konferencián (az EGY elnevezés a szenvedélybeteg szülők „Elfeledett Gyerekeire” utal – a szerk.). Hogy mennyire tanulságos és gyógyító lehet az önismereti módszereknek ez a típusa, azt a szakember saját családtörténetének bemutatásán keresztül tárja az érdeklődők elé.
Az „Elfeledett Gyermekek” elnevezés R. Margaret Cork, amerikai szociális munkás nevéhez fűződik, aki már a hatvanas évek végén felfigyelt a szenvedélybetegséggel együtt járó szomorú jelenségre: az addikcióval kapcsolatos kutatások és intézkedések középpontjában többnyire a szerhasználat és a szenvedélybetegek állnak, míg a szenvedélybeteg családja és az otthonában élő gyerekek jóval kevesebb figyelmet kapnak. Ezeknek a gyerekeknek a száma Magyarországon a Magyar Máltai Szeretetszolgálat (2020) becslése szerint elérheti a négyszázezret.
Fotó: magánarchívum
Mindezt megerősíti a családkonzulens, mentálhigiénés szakember, Pálkuti Noémi is, aki a Családkonzulensek Egyesületében az „Addikcióval Élő Családok” munkacsoportot vezeti. „Nagyon érdekes, ahogy a családtörténetünk feldolgozása abban is segít, hogy az ember szorosabb kapcsolatba kerüljön saját magával. Hozzájárul, hogy megértsük a családi örökséget, felismerjük az ismétlődő mintákat, azonosítsuk a kapcsolati dinamizmusokat. Feltárulhatnak az úgynevezett láthatatlan családi lojalitások – titkok, igazságtalanságok, erős családi normák, melyeknek észrevétlenül hűséget esküszik a gyermek – amelyek más, rendellenesen működő családokban is előfordulhatnak, de a szenvedélybeteg családoknak szinte velejárói. Ez azért is fontos, mert olyan érzések kerülhetnek felszínre és kaphatnak magyarázatot, mint az önvád, a bűntudat vagy a szégyen. Nagyon gyakori ezekben a családokban az a transzgenerációsan továbbörökített minta, ami a világháborút megélő/túlélő generáció számára akár túlélési stratégia is lehetett, hogy „ezt csak ki kell bírni”, „nem beszélünk az érzéseinkről”, vagy, hogy „a férfiak a mi családunkban nem sírnak”. Ha rálátunk az összefüggésekre, szüleink, nagyszüleink helyzetére az adott társadalmi-történelmi környezetben, sokkal könnyebb megérteni és tisztelettel elengedni ezeket a hiedelmeket, destruktív, a kapcsolatokra és az egyénre nézve is romboló hatású mintákat” – teszi hozzá a szakember.
Itt minden családtag egyformán fontos
Érthető, hogy az érintettek nehezen jutnak el segítőhöz, hiszen egész életükben tabuként kezelték a szenvedélybetegséget. Sokan képtelenek azonosítani saját érzéseiket is, hiszen egész életükben elnyomták azokat. Kőkemény munka megnyílni, szembenézni a fájdalmas emlékekkel, segítőhöz fordulni vagy becsatlakozni egy önsegítő csoportba. És még annál is nehezebb a családot is bevonni a munkába. „Ha a család eljut a konzultációba, akkor azok a családtagok, akiknek a szükségletei korábban háttérbe szorultak, megélhetik, hogy ők is ugyanolyan fontosak. A konzultáció biztonságos tér, ahol egyformán számít mindenki, ahol az elfogadás, ítélkezésmentesség megtapasztalása már önmagában gyógyító hatású – mondja Pálkuti Noémi. – Minden, amit addig a szőnyeg alá kellett seperni, kimondható, miközben megnyugtató az, hogy minden, ami ott történik vagy elhangzik, az ott is marad.”
A konzultáció minden családtagra egyformán tekintettel van, itt az elfeledett gyerekek is hangot, láthatóságot, helyet kapnak. „Sokat segít, ha a családi kommunikációt meg lehet változtatni, úgy, hogy a család képes legyen ellátni érzelmi támogató funkcióit – magyarázza Pálkuti Noémi. – Fontos cél, hogy a családtagok megtanulják jól kifejezni a szükségleteiket, megtanuljanak beszélni az érzéseikről. Ezeknek az úgynevezett én-üzeneteknek az elsajátítása, begyakorlása, sikerük megtapasztalása lehetővé teszi, hogy az egyén biztonságosan megélhesse saját magát, hogy önmagával jól lehessen a kapcsolataiban. Akik azt élték meg gyerekként, hogy nem fontosak, hiszen nem rajtuk, hanem a szenvedélybetegen van a fókusz, azok nehezen merik képviselni a saját igényeiket. De ha megtanulják felismerni és kifejezni ezeket, megtapasztalhatják, hogy nekik sem kell feltétlen hegyeket megmozgatni és minden felelősséget cipelni mások helyett ahhoz, hogy elfogadják őket. Sokan félnek attól, hogy ha kimondják az érzéseiket, akkor nem megértést kapnak, hanem elutasítást, pont, mint gyerekként. Félnek a negatív reakcióktól. Megerősítést kell kapniuk abban, hogy nekik is, ahogy mindenkinek joguk van a saját érzéseikhez, azok nem elvitathatóak.”
A családkonzultáció egyik legfőbb célja, hogy megtaláljuk és tudatosítsuk a kliensek belső és külső erőforrásait. A szenvedélybeteg családok gyerekei általában rengeteg olyan jellemvonással, mentális tartalékkal rendelkeznek, amire lehet építeni: ők azok, akik rendkívül érzékenyek, empatikusak, könnyen hangoldódnak rá másokra, kiválóan alkalmazkodnak és működnek együtt csapatban, nagyon jó emberismerők. Átlagon felüli kitartás és teljesítőképesség jellemző rájuk, hiszen sokan közülük megtanulták, hogy csak magukra számíthatnak. A külső kapcsolatok feltérképezése pedig azért is nagyon fontos, mert ezekben tudunk töltődni, kikapcsolódni, más minőségekben megélni önmagunkat, ami hozzájárul az önértékelésünk növekedéséhez.
Mindenki attól fél, hogy megbélyegzik
Kormos Piroska – fotó: Kovács Bence
A KÖTTUSA alapvető célja, hogy minél többen beszéljünk a jelenségről, legyen egyre inkább kimondható, ha valaki vagy valakinek a hozzátartozója szenvedélybeteg. „A családoknak sok információra van szükségük arról, hogy hol tudnak utánaolvasni, podcasteket hallgatni a témáról – mondja Kormos Piroska, szociálpedagógus, KÖTTUSA-nagykövet, az „Anya, apa, pia” program koordinátora. – Az első lépés, hogy tájékozódjanak, rálássanak a családjukra, arra, hogy miben nőttek fel, miben vannak. Hogy minél többen magukra ismerjenek a visszatérő, jellegzetes jellemvonások alapján. Magyarországon még mindig stigmatizált az alkoholizmus, ezért nem mernek róla beszélni, nem mernek segítséget kérni. Azt reméljük, hogy ha elég nyilvánosságot kap a téma, ha elég sokat beszélünk róla újra és újra, akkor talán egyre többen vállalják majd fel, és fogadnak el segítséget is.”
Ez a családterápiás lehetőség azoknak szól, akik már készek arra, hogy felvállalják érintettségüket. „A kampány hosszú távú célja, hogy megtörjük a tabut. Ezt még nem sikerült elérni, de talán mondhatjuk, hogy megrepesztettük. Néhány százan már részt vettek a csoportokban, ők viszik tovább a lehetőségek hírét. Eddig körülbelül tíz család jelentkezett terápiára, illetve konzultációra, de hisszük, hogy ha sokat foglalkozunk vele, egyre többen bátorodnak majd fel és vágnak bele. Lehet, hogy nem most, csak pár év múlva fognak készen állni, de legalább egyre több tudásuk, információjuk lesz, hogy merre érdemes elindulni, milyen fajta segítséget érdemes kérni.”
Fotó: Getty
Az érintett családokban a „Ne beszélj! Ne érezz! Ne bízz!” parancsok futnak kimondatlanul. „Az ilyen családban felnőtt embereknek ezért is nagyon nehéz a segítségkérés, az érzéseik kimondása – teszi hozzá Kormos Piroska. – Már az önmagában egy lépést jelent, ha felmerül valakiben önmagával vagy családtagjaival kapcsolatban a szenvedélybetegség gyanúja. Azzal mennék tovább, hogy mi az, ami miatt most ezen elgondolkodott? Miért merült fel ez most benne? Mennyire hat az életére? Mennyire határozza meg a viselkedését? Hogy hat a környezetére? Azt is szívesen tanácsolom, hogy akiben felmerül az érintettség, tanulmányozza a kérdőíveket az AA (Anonim Alkoholisták) vagy az ACA (Adult Children of Alcoholics) oldalán. Sokan úgy jönnek el a csoportokba, hogy „azt hiszem, hogy érint engem, de nem tudnám kimondani, hogy valamelyik szülőm alkoholfüggő-e vagy hogy alkoholista, azt főleg nem”. Mások régóta tudják, de nem tudják kimondani, legtöbbször visszatartja őket a lojalitás, a bennük dolgozó hűség, amit a családjuk iránt éreznek. És vannak olyanok is, akik azt mesélik el, hogy szintén érintett barátaikkal együtt beszélték ki már gyerekként rendszeresen az alkoholista szüleiket. Sokaknak meg egyáltalán nem ment, és még most sem készek rá.”
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat 2025. október 14-én rendezi meg az Egy.8 Konferenciát.
Családterápiára ITT tudsz jelentkezni.
Kapcsolódó cikkek
