Család

Tokaji Edit: Aranyhal

2024 márciusában indítottuk útjára a Gyerekszoba.hu novellapályázatát "Gyermeked voltam, anya lettem – anyaság generációkon át" címmel. Azt kértük, írjátok le, mit kaptatok női felmenőitektől – a jót is, a rosszat is - és hogyan viszitek tovább vagy sem a mintát. A kétszázharminc írás között akadt egy kakukktojás, amely nem női történetet dolgoz fel, ezért bár nem díjaztuk, kivételes szellemessége miatt mégiscsak közreadjuk. Fogadjátok szeretettel Tokaji Edit írását!
2024. Július 02.

Meglesz! Ma holtbiztos, hogy meglesz! Ezt az ember megérzi valami láthatatlan érzékszervével. A zsigereiben bugyorog a kellemes zsibbadás, és igen, még a nap is úgy süt, a csend is úgy dobog, hogy azt sejteti: ma meglesz!

Már látta magát a két és fél méteres harcsájával az újság címlapján. És a facebookra is felteszi, meg az Instára is! A TikTok nem az ő műfaja, az maradjon a fiatalabbaknak, de az tuti, hogy hírül adja az egész világnak, ha meglesz az a dög! A horgásztársai majd irigykednek, és meg akarnak inni vele valamit, a nők, akik semmit sem értenek a horgászathoz, csak annyit tudnak kérdezni: úúristen (az ú-t kicsit elnyújtják, ahogy szokták), hogy bírtad kiemelni a vízből? Ő pedig megpróbál szerénységet erőltetni magára, és büszkeségtől duzzadó kebellel csak annyit válaszol: megvan annak a fortélya.

horgászat

Illusztráció: Getty

Összeszűkült szemmel figyelte a víz mélán fodrozódó felszínét, és várt, várt…

Az úszó megmoccant. Biztos? Igen, ficánkolni kezdett, nem vitás. Akkor itt a pillanat! Ádám berántott, kicsit nagy erővel, hisz mázsán felüli, vén harcsára számított. A vízből egy három centis fényesség pattant az ölébe. Mi a fene?

– Kifogtad a szerencsédet! Ne bámulj ilyen csalódottan, én vagyok a mesebeli aranyhal, és ha visszadobsz, teljesítem egy kívánságodat! – tátogott az apró jószág. Jesszus, ez tényleg beszél!

– Ne szívass, két sört ittam, azt is tegnap, nem lehetek berúgva! – morogta Ádám értetlenül.

– Te ne szívass, nem bírom sokáig víz nélkül. Dobj vissza, és mondd ki hangosan a leghőbb kívánságodat! De gondold meg, mert nem három, mint a mesében, hanem csak egy! Érted? Térj gyorsan észhez! Hányszor elmondtad már életedben, hogy ó, ha teljesülne egy kívánságod…! Itt a pillanat, de tényleg nincs sok időd, úgyhogy ne agyalj túl sokat, mert kiszárad a kopoltyúm, és cseszheted a szerencsédet!

Már a halak se olyanok, mint régen – gondolta Ádám. Mi ez a szöveg? Ne szívass, meg cseszheted? A mesekönyvekben kicsit másképp beszélnek az aranyhalak! Egyáltalán, mi ez az aranyhalasdi? Tiszta hülyeség, most komolyan azt hiszi ez a nyeszlett kis hal, hogy valaki beveszi a dumáját?

Még egyszer végignézett az apró kis állaton. Ez még alaplének se lenne jó. Egy gyors mozdulattal visszadobta a vízbe. De mi van, ha mégis? Elvégre mi a fenét kockáztat? Nincs a parton rajta kívül senki, aki hibbantnak nézné, ha magában beszél. Igen, gyorsan kimond valamit. De mit is? Nagyon kéne az a rohadt szigetelés a házra, mert jön egy újabb fűtésszezon, és a röhejes fizetéséből sose fogja összerakni a felújításra valót. De boldogság is kéne! Oké, de az meg mi? Ez a pimasz hal még képes átvinni őt a túlvilágra, mondván, hogy csak ott van vegytiszta boldogság.

Szélsebesen cikáztak a gondolatai, nőtt a mellkasában a feszültség… Meddig juthatott a hal? Hallótávolságon belül van még egyáltalán?

Mintha csak a néma kérdésre válaszolna, a csöppnyi aranyhal kidugta a fejét a vízből, és meredt halszemében mintha valami cinkosság csillant volna meg.

– Na! Kitaláltad? Ne félj, nem váglak át! De mondd, mert indulok!

– Szeretnék még egyszer beszélni apámmal – vágta rá Ádám.

– Legyen – válaszolt a hal, csapott egyet a farkúszójával, és eltűnt.

Eltelt néhány másodperc, és nem történt semmi. Ádám szinte bűvöletben bámulta a vizet, minden egyes testrészének minden izma pattanásig feszült. A víz valószerűtlenül nyugodt volt, még a fodrok is kisimultak a felszínén. Amikor szinte megkönnyebbülve visszahuppant a székre, jól ismert baritont hallott a jobbjáról.

– Szervusz, fiam! Miért hívtál?

Ádámba mintha ezer mennykő csapott volna, felugrott a székről, és odafordult a hang irányába. Ott állt a tizenéve eltemetett apja. Tizenhány is? Úristen, nem mindegy? Most ez tényleg a valóság?

– Miért akartál látni? – kérdezte még egyszer nyugodt hangon az öreg.

– Miért akartalak látni? Tizenéve halott vagy, és amikor viszontlátsz, ennyit tudsz kérdezni, hogy miért akartalak látni? – remegett minden porcikájában a fiú.

– Mit kérdezhetnék? Neked itt van a helyed, nekem ott. Azt hittem, már elfogadtad.

– Ne, ne, ne gyere nekem ezzel! – dadogta zavarodottan Ádám. – Megint úgy csinálsz, mintha bennem lenne a hiba!

Az apja kérdő tekintetére Ádám érezte, hogy elönti valami forróság az egész testét, az agya kikapcsol, a hangja pedig elreked.

– Mondd, nem tudnád azt mondani: drága fiam, örülök, hogy újra látlak? Nem tudnál átölelni, egyetlen rohadt örömkönnyet ejteni?

– Drága fiam, ne gyerekeskedj. Szellem vagyok, se testem, se könnyem. Ha átölelnélek, nem éreznéd. És már megbocsáss, de a szellemek nem sírnak. Minden könnyemet elsírtam, míg éltem.

– Te, apám? Soha nem sírtál!

– Nem láttad. A legtöbb gyerek nem látja a szülei könnyeit.

Csendben álltak egymással szemben. Vajon meddig tart ez a látomás? Nem elfecsérelt idő a csend?

– Apám! Tudod, hogy egész tetves életemben neked akarok megfelelni? Mért nem mondtad soha, hogy szeretsz, hogy büszke vagy rám? Miért csak azt vetted észre és tetted szóvá, hogy többre is vihetném, izmosabb lehetne a testem és keményebb a lelkem?

– Hogy miért? Mert fel akartalak készíteni az életre. Arra, hogy nem lehet megúszni nehézségek nélkül. Azt akartam, hogy bírd! Ha mindig csak pátyolgattalak volna, nem vált volna férfi belőled. Vagy legalábbis úgy hittem… – tette hozzá az öreg némi bizonytalansággal hangjában.

– Apa, mért nem mondtad soha, hogy elég jó vagyok? Legalább néha… – csuklott el Ádám hangja.

– Azt hittem, tudod – vont vállat az öreg.

– Tőled akartam hallani, az istenit! – kiabált a fiú, de már-már komikusnak érezte kis híján cincogó hangját, ezért elhallgatott. Az öreg sóhajtott egyet.

– Fiam, kérdezhetek én is valamit? Meddig akarsz még engem hibáztatni a kishitűségedért, a bizonytalanságaidért? Több, mint tíz éve hallgatok, azóta tudod, ki az egyetlen ember, akinek az elismerését nem tudod kivívni? Te vagy, fiam, saját magad.

– Mert elültetted bennem! Elültetted, mint egy magot, és hatalmas növény lett belőle! Egy óriási, élősködő, örökké burjánzó növény! – hullott ki néhány könnycsepp a fiú szeméből.

– Ne tápláld. Elhervad – szólt csendes egyszerűséggel a szellem, majd a víz irányába siklott. A folyó fölött lebegett az alakja. Még egyszer a fiára nézett, és így szólt:

– Fiam, hidd el, mindent odaadtam. Ennyi tellett tőlem.

És eltűnt, mintha soha nem lett volna ott. Mintha ez a látomás csak a képzelet játéka lett volna.

Ádám megsemmisülten bámulta a tó vizét. Lassan, nagyon lassan ocsúdott fel. A horgászszék után tapogatózott, óvatosan beleereszkedett. Egész délután szinte mozdulatlanul ücsörgött, és meredt maga elé, majd felállt, gépies mozdulatokkal összeszedte a felszerelését, beült az autóba, és hazahajtott.

Otthon a kisfia nyitott neki ajtót:

– Apa, megvan a nagy fogás? – nyüzsgött lelkendezve.

– Nincs – simogatta meg Ádám a gyerek fejét.

– Nem baj, apa, rá se ránts, vettem neked valamit a sulibüfében! Tudod, olyan gyümölcslét, aminek a kupakjába írnak valami üzenetet! Azt szereted, ugye?

Ádám mosolyogva bólintott, majd hangosan felnevetett, amikor a lurkó azt is bevallotta, hogy megitta a felét, mert szomjas volt.

– De nem baj, apa? – nézett fel bűnbánó tekintettel.

– Nem baj. Akkor ez a mi közös kupakunk lesz, mutasd, mit üzennek nekünk az égiek – nevetett.

– Figyu, apa, nemcsak az a baj, hogy megittam a felét, hanem a kupakot véletlenül kidobtam…

– Ezer mennykő és pokol – dörgedelmeskedett tettetett haraggal a férfi. – Oda se neki, én tudom, hogy mi volt abba a kupakba írva! Az, hogy… gyere csak közelebb, hadd súgjam a füledbe… Az volt beleírva, hogy: büszke rád!

– De kicsoda?

– Kicsoda, kicsoda? Hát az apád! Vagy nem mondtam még, hogy te vagy a legklasszabb kissrác a világon, és irtó büszke vagyok rád?

– Tényleg? – kerekedett ki a gyerek szeme, és nem tudta pontosan, most a játékosság vagy a komolyság a nagyobb ebben a pillanatban.

– Tényleg, te kis kobold! – kapta el Ádám a kisfiát, és lendítette a vállára. – Így van, és biztos, hogy ez volt a mi közös kupakunkba írva.

A “Gyermeked voltam, anya lettem – anyaság generációkon át” elnevezésű pályázatunk további munkáit IDE KATTINTVA olvashatjátok.