Kispál Márton: Körte (Illusztráció: Getty Images)
Megadta magát a konyhai lámpa. Nem drámai pukkanással vagy sejtelmes sercegéssel, hanem csendesen, álmában távozott a mázlista. Reggel még égett, délután már nem. Ilyen ez, mondom Bencének, aki nem érti, mi történhetett, váratlanul éri a veszteség. Szinte sírásra görbül a szája.
Na, nyugodj meg, csitítgatom, nem fájt neki, jól van, mindjárt kicseréljük, és szebben fog világítani, mint valaha. Megtanítom, hogyan kell kicserélni, hogy elbüszkélkedhess vele anyának.
Bence még a futkorászást és a dobálózást is abbahagyja – milyen jeles alkalom, fel kell jegyeznem, hányadika van! Elbűvölten nézi, ahogy most letérdelek a konyhaszekrény alsó fiókjához, egy laza mozdulattal kioldom a gyerekzárat – tiszta mágia lehet neki –, és az égőkészlet után kotorászok. Ragasztószalagok, tartalék elemek pöccennek félre tapogatózó kezem útjából. Felbukkan az a rejtélyes csavar is, amiről szerintem soha nem fogjuk megtudni, hová való, miből esett ki, meg hogy egyáltalán minek őrizgetjük. Bence csak bámul meredten. Elnevetem magam: na, a tipikus munkamorált már elsajátítottad, az egyik dolgozik, a másik csak nézi!
Meg is van az új körte. Óvatosan bontom ki, a papírdobozát pedig odaadom Bencének, de nem olyan kicsi már, hogy hosszú időre ellegyen vele: unottan félredobja, majd észbe kap, magától felveszi, mintha csak anya parancsolt volna rá, a szemét a kukába való! Megdicsérem, aztán folytatódhat a lecke.
Lekattintom a villanykapcsolót, biztos, ami biztos. A biztosítékot is le kéne, de mégis ki szokott vacakolni azzal? Senki. Persze, ez a szabály, úgyhogy bizalmasan odabököm Bencének: most vedd úgy, hogy lekattintottam a biztosítékot, oké?
Aztán hozok magamnak egy széket, felállok rá, és kicsavarom az égett körtét. Balra, Bence, érted, nézd, így?
A körte meleg. Sőt, forró, megégeti az ujjam, naná, mert sietek, mindig sietek, mindenki siet, ez az alapállapotunk. Elfojtom a káromkodást.
Bence a kezét nyújtja. Kéri a körtét.
Nem adom oda neki, mert meleg és törékeny. Igazi üvegből van, tudod-e? Azért megmutatom, a tenyeremben görgetem ide-oda, mint egy igazi körtét, ide süss, belül fekete, ott égett el a szál. Mint egy nagyon vékony drót, azon megy át az áram, attól világít. Ha elszakad, vége.
Ő komolyan bólint. Nem hinném, hogy értette.
Aztán az új körtét veszem a kezem ügyébe, közben Bencének akaratlanul is közvetítem, mit csinálok: ez most LED, ugyanaz a foglalat, de látod, mennyivel modernebb? Szép, krómos a hatása. Gyakran azon kapom magam, hogy a legnagyobb hülyeségeket mondom neki. Így jön belülről, így diktálják az ösztöneim: tanítsd, mesélj, mondj el neki minél több dolgot! Hisz annyi mindenre lesz szüksége, annyira széles a világ, annyira sok a feladat és a csapda, annyira… Szerencsére elég hálás közönség.
Kicsit vacakolok a körtével, feszül, mintha zavarban lenne, hogy végre őrá is sor kerül. Aztán Bencéhez fordulok, azt rikkantom, dobpergés, három, kettő, egy, majd visszakapcsolom a villanyt.
Hideg fény árad szét. Fehérebb a réginél. A konyha egyszeriben élesnek tűnik, olyan, mint egy labor vagy kórház.
Bence hunyorog. Miért nem sárga?
Hát, mert ez most fehér. A régi sárga volt.
Miért?
Mert más. A fehér, azt hiszem, gazdaságosabb.
Mi az?
Ezen elgondolkodok. Hogyan magyarázhatnám el egy háromévesnek, mi az, hogy gazdaságos? Hogyan magyarázzak el neki bármit, ha húsz, tíz, de akár egy év múlva is teljesen mást fog jelenteni ugyanaz a szó?
Kevesebbet eszik, mondom végül. Kevesebb áramot.
Bence ezen elneveti magát. Hát, gondolom, akkor elégedett a válasszal. Megpöccintem az orrát, na, most már tudod, hogyan kell kicserélni egy izzót.
Csinálok neki egy szendvicset – eredetileg ezért jöttünk a konyhába –, majd ahogy átnyújtom neki, visszaszalad a nappaliba. A játszószőnyegre heveredne, a szétszórt kockák közé, de jól tudja, hogy enni az étkezőasztalnál szoktunk, úgyhogy nem áll neki a szendvicsnek, csak vigyorog rám, várja, hogy rápirítsak. Okos fiú. Szó nélkül a hóna alá nyúlok és átviszem az étkezőbe. A székébe ültetem, tessék, most már ehetsz.
Míg ott nyammog, és én végre kapok egy lélegzetvételnyi pihenőt, motoszkálni kezd bennem egy gondolat.
Ma is megtanítottam neki valamit. Hogy a villanykörtét balra kell kicsavarni, jobbra meg be, hogy meg kell várni, míg kihűl. Hogy a biztosítékot ki kéne kapcsolni. Hasznos dolgok. Annak idején nekem is apa tanította ezeket, vagy legalábbis próbálta, hétvége volt, vagy talán nyári szünet, a biciklimet bütykölte, amikor kiégett a garázsban az izzó. Ő is megégette az ujját, meg hadovált a biztosítékról. Ennyi rémlik.
Húsz éve lehetett, vagy dehogy, van az harminc is… beleszédülök a távlatokba.
És akaratlanul is kúszik felém az aggodalom. Húsz év múlva – nem, harminc – hol lesz Bence? Lesz akkor még körtefoglalat, bármilyen izzó, amit az ember kicserélhet? Vagy csak tapsolunk, és erre a lámpa megjavítja saját magát? Vagy lámpa se lesz, ház se lesz, mindennek-vége-lesz?
Ha azt mondanám, hogy tudom, hazudnék.
Szerintem senki sem tudja. Aki mégis, az is hazudik.
Apa?
Felocsúdok. Bence meredten néz. Elfogyott a szendvics, kér még. Olyan maszatos az arca, mint babakorában. Vajjal akartad kirúzsozni magad, te? Nevetve előkapom a telefont, hogy lefotózzam, de a kezem lelassul. Van vagy ezer ilyen képem. Kétezer. Valószínűleg soha nem fogom megnézni mindegyiket. Valószínűleg ő se fogja, még felnőttkorában se.
Elteszem a telefont, és inkább rámosolygok és kenek neki még egy kenyeret.
Míg a paprikát szeletelem, eszembe jut a szomszéd nagy bölcsessége: rugalmasságra kell nevelni őket. Nem kitartásra vagy kedvességre, hanem alkalmazkodásra. Minden változik, izzószabványok jönnek-mennek, a telefon galériája hopsz, eltűnik, kezdheted újra – mi lehet hát a vigasz, ha nem az, hogy számítasz ezekre a fordulatokra, készülsz rájuk, és ha meglepnek, alkalmazkodsz? Rugalmasság. Ha megkérdeznek, én is ezt mondom, mert ez hangzik okosan.
De ahogy visszatérek hozzá, és a nap épp besüt – fénye az asztalra vetül, mint valami izzó aranyérme –, és ő vár a székében, belém hasít valami. Gyönyörű a jelenet: Bence megpróbálja elkapni a fényfoltot, mintha tényleg garas lenne. Nem megy neki. Kinyitja az öklét, felfordítja a tenyerét: ott lapul benne a fény. Kacagva mutatja, apa, nézd, itt van a kezemen! Aztán ahogy ficánkol, a fény kicsúszik az ujjai közül, de ez nem szegi kedvét, újra és újra próbálkozik, mintha egy lézerponttal hancúrozó kiscica lenne. Én meg csak állok ott, kezemben a második szendviccsel, és arra se emlékszem, mikor és miért nevettem utoljára így. Hogy mikor nem frusztrált valami, amit nem tudtam megragadni.
Nem én fogom neki megtanítani a rugalmasságot. Nem én, aki megégeti az ujját, aki komolyan arról hadovál egy háromévesnek, hogy mi a gazdaságosabb. Benne ott van a dolog, a születésétől fogva – belőlem már hiányzik.
Na mindegy. Attól még van értelme próbálkozni, agyalok tovább órákkal, napokkal, hetekkel később, ahogy ő elszenderedik az ágyában, és odakint a konyhában fehéren ég a lámpa. Ha mást nem, hát látja, hogy néha apa is megégeti az ujját. És hogy a fény hidegebb lehet, mint vártuk. Majd megérti.
Kapcsolódó cikkek
