Viszonylag újkori jelenség, hogy a gyerekeknek mesét olvasunk esténként, a mesélés maga viszont rendkívül ősi lehet – kétségtelenül jóval azelőttről származnak ezek a történetek, hogy először rögzítették volna őket. Ahogy Thomas Mann mondja a József és testvérei elején: „Minél mélyebbre nyúlunk a múlt világába, annál inkább azt tapasztaljuk, hogy az emberiség legkorábbi alapjai, történelme és kultúrája kifürkészhetetlennek mutatkozik.” Ami viszont bizonyos, hogy a népmesék eredetileg nem gyerekeknek szóltak, sőt valójában onnantól számított valaki felnőttnek, hogy leülhetett a tűz köré mesét hallgatni.
Ez számomra akkor vált igazán egyértelművé, amikor belelapoztam a Mesék anyákról népmesegyűjteménybe. Szívet melengető, elringató történetekre számítottam, ehelyett egészen mást kaptam: gyereküket elhagyó, vagy ami még rosszabb, elejteni vágyó, fondorlatos anyákat. Azt mondják,
ha egy népmesében az anya jó, akkor már a történet elején meghal.
De ha valaki valaha is a kezébe vette a népszerű Farkasokkal futó asszonyokat, és elolvasta például a Csontváz asszony vagy a Piros Cipellők című meséket (előbbi egy szerelmi metafora, mely rettenetes naturális részletességgel írja le egy halász és egy csontváz szerelmét, utóbbiban pedig végül le kell vágni a kislány lábát, hogy megszabaduljon attól, amire a piros lábbelik kárhoztatták: a megállíthatatlan tánctól), az is biztosan gyorsan elengedte a „mesék gyerekeknek valók” tévhitet. De nemcsak az – egyáltalán nem öncélú – brutalitás és kegyetlenség miatt mondják azt, hogy a mesék a felnőtteknek szólnak. Bár szórakoztató funkciójuk is volt, alapvetően a tudást adták át velük – ahogy Boldizsár Ildikó író, mesekutató fogalmaz Meseterápia című könyvében, „a mesei szimbólumok a tudatalattiban olyan folyamatokat indítanak el, amelyek egy idő után belátásokhoz vezetik a szenvedő és útkereső embert.” A mesehősök azt mutatják meg, hogyan tudunk erőt, bátorságot szerezni az útnak induláshoz. Másrészt a legtöbb népmese a felnőtté válásról szól, felfoghatóak egyfajta beavatásként is, melyek segítették a fiatalokat, követendő mintákat kínáltak nekik ebben a nehéz folyamatban.
Akadémiai tanulmány volt, mesekönyv lett
Hamupipőke története, amely Jacob és Wilhelm Grimm 1812-es német népmesegyűjteményében jelenik meg először az olvasóközönség számára (de rengeteg változatban él a népek hagyományában), megdöbbentheti azokat, akik csak a hercegnővé váló mosogatólány mai változatát ismerik. A Grimm testvérek elbeszélésében ugyanis a hősnő kívánságai nem egy tündéri keresztanya varázslásaitól, hanem az édesanyja sírján növekvő mogyorófától válnak valóra, amelyet könnyeivel öntöz meg. Amikor a herceg keresni kezdi azt a lányt, akinek lábfeje passzol a papucshoz (ami arany és nem üveg), a mostohanővérek nem lökdösődnek és sikoltoznak, ahogy azt a rajzfilmes változatokban teszik, hanem megcsonkítják saját magukat: az egyik levágja a nagylábujját, a másik pedig a sarka egy részét. A történet végén Hamupipőke esküvőjén megjelenik két galamb, akik nem vidám turbékolásba kezdenek, hanem inkább a mostohatestvérek szemét vájják ki.
Hasonlóan kegyetlen a Piroska és a farkas is, melyben eredetileg Piroskát vagy Pirosbúboskát egyszerűen megette a farkas. A Hófehérke mesében pedig édesanyja (nem a mostohaanyja) akarja megenni lánya tüdejét és a máját, büntetésül pedig vörösen izzó vascipőben kell táncolnia, amíg holtan össze nem esik.
Fotó: YouTube
Mindezek ellenére a Grimm testvérek leghíresebb folklórgyűjteményét a gyermekkor meghatározó történeteinek ismerik el. Grimmék azonban a gyűjteményt akadémiai antológiaként állították össze a német kultúra tudósai számára, nem pedig esti mesék gyűjteményének szánták fiatal olvasóknak. A napóleoni háborúk politikai és társadalmi zűrzavarai közepette, amikor Franciaország meghódította a germán földeket, Jacobot és Wilhelmet a nacionalizmus vezérelte, hogy kiemeljék hazájukat és örökségüket. Német romantikus szerzők és filozófusok inspirálták őket, akik úgy gondolták, hogy a kultúra legtisztább formái, azok, amelyek egy közösséget kötnek össze, megtalálhatók a nemzedékről nemzedékre megosztott történetekben. A történetmesélés kifejezte a német kultúra lényegét, felidézte népének szellemiségét és alapértékeit. Németország meséinek összegyűjtésével a testvérek igyekeztek „megóvni őket az eltűnéstől.”
A népmesegyűjteménynek 40 év alatt hét kiadása jelent meg. Az 1857-ben megjelent végleges kiadás a legismertebb, és stílusában és tartalmában is jelentősen eltér az elsőtől. A testvérek azt állították, hogy „pontosan és igazságosan” gyűjtötték össze a történeteket, anélkül, hogy saját maguk belenyúltak volna. A későbbi kiadásokban Wilhelm azonban néhol már módosította a cselekményt, hogy a sötét, tragikus történetek egyes részeit gyerekbarátabbá tegye (egyébként a magyar fordítás is hagy némi kívánnivalót maga után, már ami a szövegek kicicomázását, emészthetővé tevését illeti.)
Hogy vajon a történetekben felbukkanó béka, rózsa harmatcsepp biztosan azok-e, amiknek látszanak, megtudhatod, ha a CIKK FOLYTATÁSÁRA kattintasz.
Kapcsolódó cikkek
