A gyerekek bizony olyan helyzetekben is nagyon nyíltak és őszinték tudnak lenni, amikor valójában jobban szeretnénk, ha nem lennének azok, és jobban esne egy udvarias igazság vagy füllentés. (Például amikor nem tetszik a szeretettel és gondosan kiválasztott ajándék, és ezt éles és nyílt kritikával adják a tudtunkra.) De eközben nagy hangsúlyt fektetünk arra is, hogy a gyerekek igazat mondjanak – annak ellenére, hogy a szülők is élhetnek időnként füllentéssel, kegyes hazugsággal.
A hazugsághoz való hozzáállás nem következetes – egy új, a Moral Education folyóiratban megjelent tanulmány közelebbről is megvizsgálta, hogyan is látják a felnőttek, ha a gyerekek hazudnak, és azt, ha igazat mondanak. A vizsgálat alapján pedig annak ellenére, hogy az igazmondást általában pozitív dolognak tekintik, a felnőttek valójában az udvariasan hazudó gyerekeket részesítették előnyben, mint azokat, akik nyersen őszinték voltak, olvasható a British Psychological Society (Brit Pszichológiai Társaság) oldalán.
A kutatók 438 felnőttet vontak be a vizsgálatukba, akik közül 142-en szülők. A résztvevők nyolc videót néztek meg, amelyek különböző eseményeket mutattak be: volt, amiben egy gyerek hazugságot mondott (például azt, hogy a testvére zenélése a legjobb volt, amit valaha hallott – annak ellenére, hogy valójában szörnyű volt), volt, amiben egy nyersen őszinte dolgot (hogy a testvére előadása szörnyű volt), volt, amiben egy enyhe hazugságot (hogy az előadás „egész jó volt”), és amiben egy udvarias igazságot (hogy az előadás „nem volt kiemelkedő”). Egyes videókban a gyerek azért hazudott, hogy udvarias legyen, míg más videókban azért, hogy megvédjen valaki mást a következményektől (például hazudott a testvére hollétéről a szüleinek).
A videók megtekintése után a gyerekeket értékelték különböző jellemvonások alapján, köztük a megbízhatóságukat, és általános jellemzőket (mint a bátorság és az intelligencia). Azt is el kellett mondaniuk, hogy milyen a gyerek szavahihetősége, és hogy mennyire büntetnék vagy jutalmaznák őt, ha ők lennének a szülei.
Amikor a gyerek a testvérét védte, a résztvevők általában negatívabbnak ítélték meg a hazugságot, mint az őszinteséget. Negatívabban ítélték meg a nyers őszinteséget, mint az udvarias igazságot – viszont megbízhatóbbnak tartották a nyersen őszinte gyereket. A hazugságot mondót nagyobb valószínűséggel büntették volna meg, mint azt, aki igazat mondott – különösen, ha ezek erősen hazugságok voltak.
A megítélés szempontjából azonban fontosnak tűnt, hogy milyen motiváció állt a hazugság mögött. Azokban az esetekben, amikor a hazugság udvariasnak tekinthető, ismételten az óvatos igazmondást ítélték a legpozitívabbnak, viszont ilyenkor mind az éles, mind az udvarias hazugságokat pozitívabbnak értékelték, mint a nyersen őszinte igazságot. Sőt, a hazugságot kevésbé is büntették volna, mint a nyers őszinteséget.
Tehát amikor egy gyerek azért hazudott, hogy udvarias legyen, arra pozitívabban tekintettek a résztvevők, sőt, akár jutalmazták is, de amikor azért hazudtak, hogy a testvérüket védjék, nagyobb valószínűséggel kaptak büntetést. És miközben a nyílt őszinteség gyakran kevésbé volt szimpatikus, mégis ez tűnt megbízhatóbbnak.
Bár a gyerekeket arra tanítjuk, hogy nem szép dolog hazudni, ahogy a kutatásból is látszik, időnként mégis ellentmondásos üzenetet közvetíthetünk nekik erről. Egy érdekes dolog a hazugságról az is, hogy valójában erre nem képesek a kisgyerek már a kezdetektől, és ahhoz, hogy hazugságot fogalmazzanak meg, számos képességet kell elérniük a fejlődésükben. Így még ha nem is dicsérendő dolog, de ahogy ebben a cikkünkben részletesen írunk róla, a hazugság megjelenése valójában fontos fejlődési mérföldkő.
Kapcsolódó cikkek
