Eme varázslatos képességének köszönhetően például tavaly sikerült Borsika lányom ovis barátnőjének születésnapjára egy teljes héttel hamarabb megérkeznünk, mint a meghívón szereplő dátum. Jó néhány évvel ezelőtt pedig egy fantasztikusnak ígérkező szórakoztató parkot akartunk meglátogatni a téli üzemszünet idején. A legújabb attrakciója pedig az volt, hogy mindenkivel elhitette, hogy a hónap első napján fog szülni. De nemcsak velem, hanem még a szülésznővel is, aki pedig kezében tartotta a “kiskönyvet”, amelybe az orvos jól olvashatóan a hónap 5. napját jelölte meg a szülés várható időpontjának.
Hát persze, ahogy ezek a dátumeltolások korábban sem jöttek be, így most sem, és a fiam egyáltalán nem akart megszületni a hónap első napján. Sőt, az ötödiken sem. De sajnos nem állíthatom, hogy az így nyert idő ajándék volt.
Amikor az ember felesége már “mindenórás terhes”, akkor nem vág bele hosszadalmas programokba. Emiatt jó pár szabadidős programot kihagytunk az elmúlt hetekben, nem fogadtunk el meghívásokat, nem szerveztünk nagy, sokgyerekes bulikat. De ez még hagyján! Rám már a munkahelyemen is rosszallóan néznek, mert két hete egyfolytában azzal mentegetem magam a hosszabb megbeszélések alól, hogy “a feleségem mindenórás terhes, sietnem kell hozzá haza”. A főnököm szerint ebből a “minden órából” már minden tolerálható óra elfogyott.
Mi is hasonlóképpen érezzük a feleségemmel. Miután a negyvenedik hét is majdnem letelt, elkezdtük a szülést természetes módon megsürgetni. Most kacsintok, hogy mindenki értse, melyik kettesben végezhető könnyű testgyakorlattal adtuk meg az előírt oxitocinadagot minden reggel, de ettől csak a mi napunk indult jobban, a szülés nem!
Szóval időnk volt rengeteg, amivel nem igazán tudtunk mit kezdeni, mert ugye nagyobb volumenű program már nem jöhetett szóba. De egy kis rokonlátogatás még belefért, így elmentünk az öcsémékhez, akik szintén babát várnak, és ez alkalomból közös panasznapot tartottunk a szülés gyötrelmeiről. Mármint mi, férfiak, a kismamáknak. Ám valahogy nem találtunk megértő fülekre. Pedig mindketten bizonygattuk, hogy a szülés nekünk is roppant kimerítő, a tízórás vajúdást már nézni is fárasztó. Hát még ha olyan felelősségteljes feladatokat is el kell látnunk, mint a tornászlabda tartása, hogy ki ne guruljon a kismama alól, vagy a jópofizó csevegés, hogy eltereljük figyelmüket a fájásokról. De a jelen lévő kismamák erősködtek, hogy mégiscsak nekik fárasztóbb, amire kénytelen voltam kontrázni: “Mi már hetekkel korábban sem alszunk rendesen, mert úgy horkoltok!” No, ennél a pontnál kellett az asztal alá bújnom a repülő papucsok elől…
De azért nem fogytunk ki a témából. Ott van például maga a születés, a kitolás, ami hát nem éppen szívderítő látvány. Öcsém egyenesen a Vészhelyzet sorozat legnaturalistább jeleneteihez hasonlította, ami ott zajlik. Teszem hozzá, ezeknél a jeleneteknél még tévénézés közben is elfordul inkább, de itt nemcsak néznie kell, hanem még örülni is. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy micsoda bátorság kell a véres-mázos-kiabáló újszülött kézbe vételéhez. Szóval ilyen hőstettek felemlegetésével treníroztuk magunkat a következő szülőszobai kalandunkra a testvéremmel, sörök és felháborodott kismamák mellett, amikor egyszerre csak… nem történt semmi. Csupán eltelt még egy nap.
Mikor e sorokat írom, már a hónap nyolcadik napját írjuk. Így hát rengeteg újabb élményem van, amelyeket szívesen meg is írnék, de a feleségem mindenórás terhes, úgyhogy sietnem kell hozzá. Bocs!
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
