Bármilyen kényelmesen is éltünk eddig (ez ugyan nálunk nem feltétlenül igaz), akkor is felmerül a kérdés: vajon elfér majd itt még egy lakó? Hová tesszük az ágyát, hogyan tesszük gyerekbiztossá a lakás minden zugát, tüntetjük el az alacsonyra szerelt konnektorokat, a féltett és törékeny berendezési tárgyakat, és a többi?! Szóval ahogy közeleg a szülés, általában jön a kismamák egyébként teljesen helyénvaló fészekrakó rohama, ami minimum egy alapos lakásátrendezéssel jár. Nálunk persze ennyivel nem úsztam meg az első leány nyolc évvel ezelőtti érkezését: alvósgalériát, gardróbszekrényt is építettünk, hogy kényelmesen elférjünk. Aztán a második gyereknél elég volt a szobát néhányszor átrendezni (sajnos pont a zongorának nem találtuk a helyét – imádtam egyik sarokból a másikba tologatni), de most, hogy jön a kisfiú, már megint építeni kell. Valahogy belaktuk az egész teret. Persze én úgy érzem, ebben ártatlan vagyok, én a nyolc év alatt csak egy nagyobb tévét és egy számítógépet vettem, a csajos ruhák és játékok hegyei a feleségem lelkén száradnak. De tény, hogy kinőttük a lakást, és most bánom csak, hogy nem lehet a meglévő lakáshoz egyszerűen csak hozzávásárolni egy szobát. De attól tartok, a szomszédaim nem fogadnának megértően, ha egyszer csak beállítanék egy légkalapáccsal, hogy átütném a válaszfalat, és adok egy kis pénzt ezért a szobáért. Arról pedig már lekéstünk, hogy most próbáljuk meg eladni a lakást és egy nagyobbat szerezzünk három hónap alatt, no és persze mindezt még finanszírozni is kellene valahogy. Úgyhogy valószínűleg marad ismét a galériaépítés, hisz van még egy galériamentes szoba a lakásban. De már nem sokáig…
Aztán ha megvan a gyerek helye, akkor azt meg is kell tölteni mindenféle hasznos, fontos holmival. Rácsos ágy, pelenkázó, fürdőkád, babakocsi, autósülés… Első körben próbálom felkutatni az előző két gyerek után megmaradt és még használható cuccokat, de aligha úszom meg a bababoltok újabb és újabb alapos végigjárását. Úgyhogy ideje lelkileg felkészülni erre is. Nem mondom, az első leánynál még érdekes volt, és még most is az lehet, hisz csak történt némi változás az árukészletben nyolc év alatt! De a shopping akkor sem lesz soha az én műfajom.
Tegyük fel, hogy mindent sikerül szépen előkészítenünk a bébi érkezéséhez. Ő pedig, ahogy illik, jön, lát, és pillanatok alatt legyűr bennünket! A lányoknak legalábbis sikerült, hát még ha ugyanezzel egy fiú próbálkozik! Na jó, nem az erősebb nem sztereotípiáira célzok, de még emlékszem az alvajárás hónapokra, amit a két leánnyal küzdöttünk. Két és fél évnyi csata volt, amikor az ágyat legfeljebb néhány órára látogathattuk meg, mert bármikor bármelyik gyerek riadót fújhatott. De túléltük, kicsit megerősödtek, akklimatizálódtak, és már végigaludták az éjszakát. Ó jaj, de messze van még az, amikor a fiam fogja biztosan végigaludni az éjszakákat! Hacsak nem történik valami csoda, mert persze olyan bébiről is hallottam már, aki ezt a kezdetektől fogva tudta produkálni.
Ha pedig már ezt a csatát is megvívtuk, jöhetnek az utcai harcok! Igen, egy kispapának néha igazi utcai harcosként kell viselkednie. Ott vannak a játszótérnek becézett küzdőterek, ahol a nagyobbaktól, erősebbektől kell megóvni a gyereket – no és a cuppogtató nénikéktől. Aztán ott vannak az áruházi vécék, ahol a lányos apa nem tudja eldönteni, hogy fiúvécébe, a lányvécébe vagy a kulcsra zárt pelenkázóba próbáljon bejutni a gyerekkel.
De minden utcai ellenfél közül a legrettegettebb az idős udvarias pár! Ellenük tucatnyi csatát veszítettem el a két leányommal az oldalamon, amikor a kicsik már magabiztosan totyogtak, de persze még ész nélkül mentek volna előre, keresztül főúton és villamossínen, át a lovak lábai között, egyenesen bele a trafószekrénybe. Na, ilyenkor jöttek az udvarias, ámde figyelmetlen emberek, akiktől megőrülök! A kismamák persze nem ismerik ezt a helyzetet, mert velük ez soha nem fordulhat elő, csak velünk, apákkal. Éppen megyünk ki a gyerekkel egy boltból vagy hivatalból az utcára, a kicsi – önállóságától boldogan – totyog előttem biztonságos kartávolságon belül, amikor az ajtóhoz érünk, és találkozunk a kegyetlen utcai harcossal. Alamuszi módon támad! Először udvariasan félreáll, hogy kiengedjen, de amint a gyerek kitotyog az ajtón, bevág elém, hisz nekem mint férfinak már nem jár ugyanez az előzékenység. Én pedig máris verve vagyok mint apa, hiszen a gyereket elvesztettem szem elől, nem tudom visszarántani a közelgő teherautó elől, vagy akár csak beállítani a helyes menetirányba. Esélyem pedig semmi arra, hogy átküzdjem magam az ajtó résén, mert persze az előzékeny idős hölgy kerekes táskája elakad a küszöbben, a kalap karimája eltakarja még a napot is, ő pedig kedélyes beszélgetésbe próbál velem kezdeni:
– De édes gyerek! Ilyen pici, és már egyedül jár?
– Nem!!! Velem járna, ha hagyná…
Szóval már most szeretnék mindenkit megkérni, sőt, könyörgök: inkább ne legyenek udvariasak velem! Elég, ha figyelmesek.
Forrás: Kismama magazin
Kapcsolódó cikkek
