Amikor egy kisgyerek egyik pillanatról a másikra megkérdezi, hogy „Anya, te is meg fogsz halni?”, akkor a legtöbb szülőt elég váratlanul éri a kérdés, mert valahogy a gyerekkortól vagy a gyermeki léttől nagyon távolinak érezzük a halál témáját. Mire számíthatunk, általában hány éves korban kerül szóba a halál spontán, ha például nem történik haláleset a családban? Azaz mikor döbbenek rá a gyerekek maguktól, hogy meghalunk? „Nagyon változó tud lenni, hiszen maga a halál megjelenik a mesékben, mondókákban, játékokban, eltaposott bogarak láttán, vagy akár egy vicces szóhasználatban is, és a gyerekek ezeket nagyon természetesen tudják fogadni. A legtöbben már 3 évesen is rákérdeznek, hogy mi történt a felfordult bogárkával, és ha épp a „miért?” korszakban vannak, akkor bele is tudnak mélyedni a témába, anélkül, hogy megijednének a válaszoktól. Ehhez ugyanakkor érezniük kell, hogy a válaszadó számára is természetesen a jelenség” – mondja Tarkovács Cecília, kisgyermeknevelési szakértő és szülő-coach, a Gyerekre Hangolva alapítója.
„Ez valójában egy folyamat. A kifejezéssel viszonylag hamar találkoznak, a jelentése viszont időről-időre változik a fejükben, a kognitív fejlődésüknek megfelelően. A legnehezebben megérthető rész a halál visszafordíthatatlansága, amelyet nagyjából 10 évesen képesek majd értelmezni, ugyanakkor egy-egy negatív esemény (amely váratlanul éri a gyereket, illetve nincs megfelelően kommunikálva), korábban is elindíthat bennük egyfajta félelmet.”
Sok családban a halál nehéz téma, egyenesen tabunak számít. Jó megoldási stratégia-e, ha tompítani igyekszünk a halál témáját, és valamilyen meseszerű keretbe helyezzük? „Használni a fantáziánkat a gyerekekkel való kommunikáció során sosem árt, hiszen ők fantáziavilágban élnek még félig, és ezt a fajta kreativitást jó, ha felnőtt korukra is meg tudják tartani. Nem baj, ha ezzel tompítunk, ugyanakkor az alap mindig maradjon valós, és a gyerek kérdéseire válaszoljunk” – mondja a szakember és hozzáteszi, hogy „kerülni a témát és palástolni az érzéseinket nem érdemes, mert a gyerekek azonnal észlelik, és csak a bizonytalanságukat erősíti. Meseszerűvé lehet tenni a halált, – sőt a gyereket is nyugodtan megkérdezhetjük, hogy ő milyennek képzeli – de csak annyira rugaszkodjunk el, amennyire a hitünk/vágyunk engedi, hogy hitelesek maradjunk.”
Ha hiszünk abban, hogy a halállal nemcsak valaminek vége van, de valami új is kezdődik, akkor ez talán könnyebben megemészthető egy kisgyereknek is. De mit tegyünk akkor, ha hitünk szerint nincs mennyország, nincs reinkarnáció, azonban azt is érezzük, hogy túl kemény válasz lehet egy kisgyereknek, hogy a halállal megszűnik minden, és nincs tovább. Tarkovács Cecília két megközelítést említ. „Az egyik, hogy megkérdezzük a gyereket, ő milyennek képzeli a semmit, és ebben szabad kezet adunk neki. A másik, hogy mi is elképzeljük, mit kérnénk a semmi helyett, ha tehetnénk, és arról mesélünk. A halállal szembesülnünk kell, az azt követő világról, állapotról, érzésről pedig nem tudunk biztosat. Akkor pedig miért ne lehetne abban hinni, ami jólesik a lelkünknek?!”
Tudjuk, hogy a meséknek, történeteknek gyógyító erejük van. Talán abban is segítenek, hogy halál visszafordíthatatlanságában is segíthetik a gyereket. A szakember szerint, először is, fogadjuk el, hogy ezt nem könnyű megérteni. „Minél kisebb egy gyerek, annál nagyobb a valószínűsége, hogy újra és újra előjön a kérdés: Mikor jön vissza? Óvodás/iskoláskorban pedig gyakran fordul elő, hogy azt hiszik, látták az elhunytat. Ezek mind az értelmezést és a gyászt segítik, ezért ne utasítsuk el! Én leginkább meséket, mesekönyveket szeretek ajánlani, amelyek gyermeknyelven és képes formában adnak kapaszkodót. Ilyen például Patrice Karst: A láthatatlan fonal című meséje. A legtöbb mese azt erősíti, hogy a közös emlékeknek köszönhetően, a szeretteink mindig visszajönnek valamilyen módon, meghallgatnak, valamiképp velünk maradnak.”
A halállal kapcsolatban végképp előjön az a szülői dilemma, hogy mennyire menjünk bele a részletekbe. Csak arra válaszoljunk, amit és amennyit a gyerek kérdez? Tarkovács Cecília szerint egyfelől igen, másfelől nem. Fontosnak tartja, hogy a gyerekre hangolódjunk a téma átbeszélésekor, de az is fontos, hogy őszinték maradjunk felé az érzéseinkkel kapcsolatban. „Előfordulhat ugyanis, hogy mi vagyunk összetörve, a gyerek pedig nem kérdez, legalábbis nem hangosan. Megnyílni feléjük a saját érzéseinket tekintve, biztonságot ad a számukra: jobban értenek minket, kevésbé hibáztatják magukat, és példát kapnak az érzelmek kinyilvánítására, elfogadására, ami következtében ők is mernek majd mesélni, kérdezni. E kettő között érdemes megtalálni az egyensúlyt.”
Mit tegyünk abban az esetben, ha a téma nem spontán került szóba, hanem nagyon is fájdalmasan időszerű, mert mondjuk, egy közeli hozzátartozónkról tudjuk, hogy hamarosan meg fog halni. Elébe menjünk-e a témának, beavassuk-e a gyereket, egyáltalán bevigyük-e a kórházba? Utóbbi azért is kérdés lehet, mert manapság – talán kíméletből – a gyerekek nem részei az elmúlásnak, nem vagy csak ritka esetekben visszük be őket kórházba a nagyihoz. Valójában jót teszünk azzal, ha meg akarjuk kímélni, óvni őket?
„Ha a hozzátartozó közel áll hozzánk és/vagy a gyerekhez, akkor érdemes beszélgetni róla, hiszen az érzések sosem láthatatlanok a gyerekek számára, maximum ismeretlenek. Minél váratlanabb egy esemény, ismeretlenebb egy érzés, annál ijesztőbb és sokkolóbb (bevésődik az emlékeinkbe) – mondja a szakember. Mindez nem jelenti, hogy kötelezni kellene a gyerekünket arra, hogy részt vegyen a folyamatokban, jobban, mint kívánja (vagy mint, mi jónak látjuk). És azt sem jelenti, hogy nem fogja megrázni egy-egy látvány, elképzelés, vagy maga az elmúlás. Gyászra, feldolgozásra mindenképp szükség van, és jobb, ha tudjuk, ezektől nem védjük meg jobban, ha kihagyjuk belőle. Maximum láthatatlanabb lesz a “trauma”, és kevésbé leszünk a segítségére.”
Tarkovács Cecília arra a kérdésre, hogy temetőbe vagy temetésre mikortól jöhet velünk a gyerekünk, úgy fogalmaz, hogy mivel a halál eltérő értelmezése (a kognitív fejlődésnek megfelelően) eltérő reakciókat vált ki a gyerekekből, ezért nehéz lenne mindezt valamilyen konkrét korhoz kötni.
„Egy kisgyermek vagy óvodáskorú könnyebben veheti, mint egy iskolás, aki már érti a visszafordíthatatlanság fogalmát, és kevésbé él a jelenben. Ugyanakkor a kisebb korosztálytól meg nem várhatjuk el, hogy a társadalmi normáknak megfelelően tudjon viselkedni. Kérdés, hogy ezt el tudjuk-e fogadni? A temetőbe járásnak csodás, bensőséges rituáléi lehetnek, könnyen meg lehet szerettetni a gyerekekkel, ha nem csak az elhunytakat, és a fájó szívű szeretteket akarjuk tisztelni és figyelembe venni, hanem a gyermeki lelket is. Sok gyerek azért nem szeret temetőbe járni, mert csak a mesékben látható ijesztő, szellemjárta helyként tud rá gondolni. Mert ezzel a képpel találkozott előbb. Megkímélni egy gyereket attól, hogy órákig felnőttként viselkedjen, megéri, de magától a temetőtől, önmagában nem.”
Ha már akár kisóvodás korban is feljöhet a halál témája, akkor vajon létezik-e valamilyen felső korhatára a téma iránti kíváncsiságnak, kérdéseknek. Létezik egyáltalán olyan, hogy a gyerek soha nem kérdez, nem beszél az elmúlásról? És ha igen, akkor ez problémát jelent? „Olyan, hogy sosem jön el a pillanat, amikor kíváncsivá válik, szinte kizárt. Sokkal valószínűbb, hogy már érzi a környezetén, hogy ez tabu, nem illik beszélni róla. A gyerekek úgy jönnek a világra, hogy kíváncsiak, és minél hamarabb szeretnének megismerni és megérteni mindent, ami őket körülveszi. Egyéni különbség lehet abban, hogy egy gyereket mi, és mikor foglalkoztat fokozottabban. Ezt a vágyat persze ki lehet ölni belőlük bizonyos fokig, különösen, ha a témát érintve – verbális elutasítás nélkül is akár, de – érzelmi elutasítást éreznek a felnőttek/szülők részéről. Számukra ugyanis ez a legijesztőbb és legfenyegetőbb érzés.”
Nyitókép: Getty Images
Forrás: Gyerekszoba.hu
Kapcsolódó cikkek
